Másnap útra kelt 3000 orosszal egyszerre, a muszka (orosz) tisztek körülfogták kocsiját, a legnagyobb illedelemmel bántak és beszéltek vele, akikkel románul, franciául és németül társalgott, a vele levő székely leánnyal pedig magyarul beszélt. Egy orosz karmester, ki jó, valószínűleg született német lévén, azt kérdé a hölgytől: hány nyelven beszél? Mert úgymond, e pillanatban önkéntelenül eszébe jutott egy előttük igen veszélyesnek leírt nő, aki Bem karsegédje, Kurcz által le van írva, s ki a magyar vezérnek majd minden vállalatába segédkezet nyújt, ezt is úgy jellemzé (az oroszokhoz szító) Kurcz, hogy több nyelven folyékonyan beszél. A karmester eme megjegyzését a többi jelenvolt orosz tisztek is erősíték, azonban egynémelyike közbeszólt, hogy ők Kurcz állításának hitelt nem adnak, lehetlen, úgymond, hogy egy gyönge nő lelkében annyi bátorság, elszántság s önfeláldozás honoljon.

 

A hölgy erre látszólagos nyugalommal azt válaszoló, hogy ő erről mit sem hallott és tud, minthogy idegen, azonban képzelhetni: miként döbbent meg az orosz tisztek iménti nyilatkozatára.

Az est közeledtével elérték Lüders sátorát, midőn a tisztek a fekete asszonytól búcsút vevén, kiki csapatjához, ő pedig a vezérhez sietett, kinek iránta tanúsított kegyét megköszönvén, Lüders azzal biztatá őt, hogy másnap ismét az orosz táborral együtt tovább utazhat. De a lelkes honleány föltevé magában, hogy az orosz táborból élete koczkáztatásával is megszökik, s midőn értésére esett, hogy az Olt vizén a hid fel van állítva: a vele levő székely leányt kérdezé : ismeri-e e tájon az utat? S midőn az igennel válaszolt: rögtön elillanak a muszka-táborból és Sepsi-Szent-György felé indultak. Ezen út s az akadályok legyőzése igen súlyos s nem csekély feladat volt, mert többször rábukkantak az orosz előőrsökre s czirkáló csapatokra, kik mindannyiszor feltartóztatták őket, s mindamellett hogy a Lüderstől kapott útlevelet felmutatták, remegtek, nehogy valamelyiknek eszébe jusson őket az orosz tábornokhoz vissza kisérni, mert akkor borzasztó sors várt volna reájuk. Végre sötét éj idején Sepsi-Szent-Györgyre érkeztek, ahol a  legnagyobb zavar és rémülés uralkodott. A fekete asszony a bírótól előfogatot kért, de sikertelen, mert nem kapott, valószínűleg, hogy a lovas fuvarosok az oroszok közeledtének hírére tova menekültek lábas jószágukkal. E szorongattatott helyzet közepette a fogadó udvarán két lovat megpillantott, a mellette álló legénytől tulajdonosa nevét kérdé: „Mircse magyar honvéd-őrnagy lovai“ lön a válasz. A hölgy, ki bányahelyen felnevekedvén, következőleg jó lovagló is volt, egy percig sem habozott, hanem az egyik ló nyeregben termett, mondván a lovásznak: „kövess!“ s gyorsan Csik-Tasnád felé vágtatott. Azonban útközben egy honvéd-százados elfogta, nem akarván őt tovább bocsátni, s midőn ez hasztalan erősité, hogy neki sietős útja van, minthogy Gaál Sándor ezredessel okvetlen találkoznia kell, s a százados ebbeli kérelmét kereken visszautasítá, mondván: majd előbb errenézve az ezredestől jóváhagyást fog kieszközölni:  a nő türelmét vesztve, határozottan így szólt az századoshoz: 

— „uram! ime az udvaron egy kocsit látok, ha ön rögtön be nem fogat s engem rendeltetésem helyére nem szállít: biztosítom önt, hogy 48 óra alatt golyót nyer túlbuzgósága jutalmául. Sajnálom, hogy nekem kell kötelességére figyelmeztetnem. Nem bírja ön felfogni, hogy ily válságos időben mily drága minden elveszített perc ? ! Ha ön attól tart, hogy álúton járok: rendeljen ön mellém annyi honvédet töltött fegyverrel, amennyi közöl gondolja, hogy meg nem szökhetem.“

Ez érvek hatottak a századosra, rögtön befogatott, sőt még reggelit is rendelt a hölgy számára, ki már 24 óra óta semmit sem evett. 

Csik-Tasnádra érve, Gaál Sánor ezredes haladéktalanul Bem tábornokhoz küldötte őt, kit Segesváron találván, miután vele a közeledő orosz haderő mennyiségét s minőségét tudatta volna: ez őt rögtön Móricz dandárnok táborába akarta küldeni, mivel úgymond: „ha késünk, bekerítenek az oroszok.“ Azonban fájdalom, már minden késő volt, oda többé nem mehetett. 

Midőn a fekete asszony elmondá, mily nagy számmal közelednek az oroszok : Bem arcza elzordúlt, s midőn már ügyünk Erdélyorezágban a lehető legrosszabbra fordult: a nagy hadvezér azt kérdé tőle: hol van leánykája, miért nem hozta el őt magával, hogy azzal együtt menekülhessen, mert ha ott marad, hosszas börtön vagy halál vár reá; mindenképpen reá akarván őt beszélni, hogy el ne maradjon tőle, s ne veszélyeztesse életét.

A nagylelkű Bem apónak ezen jóindulatból eredt ajánlatát azonban az eszes hölgy el nem fogadá, be látván azt, hogy nő létére a leendő viszontagságoknak kis leánykájával együtt, kit miként saját életét szerette, ki nem teheti magát, mondván : „ha a haza szent ügye megbukik, gyászolni fogom azt síromig, vagy pedig nemzetem életének

újfeltámadásáig, s a hon szabadságáért elvérzett hősökért imádkozni fogok.

S valóban mindkét ünnepélyes fogadását híven teljesité: 1867-ig — tehát 18 évig gyászolta a hazát, mindig feketébe öltözve járt, s ettől nyerte a fekete asszony nevet, a haza vértanúiért pedig minden évhalotti misét mondat s imádkozik.

Bemnek balsejtelme rövid időn teljesült; az 1849-dik év augusztus6-kán vívott szerencsétlen nagycsűri csatából alig 40 honvéd kíséretében Szerdahelyre s onnan éjjel Keresztúrra érkezett, ahol báró Henter József segélyével egy ház ablakán menekült a már benn lévő oroszok elől. 

Az oroszok egész Erdélyországot ellepték, s Kézdi-Vásárhelyen a fekete asszonyhoz is egy tisztet szállásoltak be.

Ezekután következtek a nyomozások, üldözések és elfogatások. A hírneves Gábor Áron (székely) honvéd-tüzér őrnagy és ágyúöntöde létrehozójának segédjét, Turóczit élet halálra keresték, kinek neje egy éjjel a fete asszonyhoz ment, arra kérvén őt, hogy rejtené el férjét. Ily szívesség teljesítése életveszéllyel járt, azon borzalmas időben, mindamellett a lelkes honleány örömmel vállalkozott ez áldozatra, s az üldözöttet szállása padlásán elrejté, ahol nyolc nap s éjjel volt elbúva, anélkül, hogy fölfedezték volna, habár az orosz-tiszt azalatt folyvást a háznál lakott. Alkotmányunk szétrombolása után a rémuralom kezdetén mindjárt Székelyföldön Kovács......... császári és királyi osztrák kapitány kezébe adatott a hatalom (a parancsnokság s a kormányzat), kinek nevét sehol sem áldják s az utókor is irtózattal fogja említni, mert a hol csak legkisebb alkalma nyílt s szerét tehette, mint üldöző szörny lépett fel, elfogultan a magyarok, saját testvérei ellen.

Ennek folytán a fekete asszony jónak látta a székelyföldet elhagyni, miért is Kezdivásárhelyről Szebenbe tette át lakását, a hol egy kis ideig háborithatlanul, de nem tétlenül élt; mire nézve Gyújtó Lajos jelenlegi pénzügyminiszteri titkár s b, Szentkereszty Zsigmond urak még ma is élő bizonyságok.

Azonban e látszólagos nyugalom nem tartott sokáig. Egy napon bizonyos úrhölgy ismerőse felkeresvén őt, mondván, hogy szomorú s aggasztó hírt kell vele közölni: 

— „kegyed be van vádolva a császári és  királyi haditörvényszék előtt a forradalomban elkövetett tetteiért; ma hallám egy tekintélyes úri egyéntől, hogy ha nem tisztázhatja magát, halálra Ítéltetik.  Azonban ne csüggedjen, sőt inkább szedje össze minden lelkierejét, s gondoljon a mentő eszközökre. S végre, ne essék kétségbe, mert hoztam vigasztalást is kegyed számára: azon nagyúri egyén befolyásos pártfogását is megigérte, s kegyed ügyében mindent el fog követni.“

Még azon nap csakugyan a hadi törvényszék elébe idézték, s ő másnap a kitűzött időnél korábban menvén fel, a vérbiróság helyiségén egy ezredest s a hadbírót találta, aki egy csomag iratra mutatván, mondá: „kegyed ez okmányokban szörnyű fekete színekkel van lefestve.“ Továbbá szemére lobbantották, hogy mi okból vetemedhetett ily szörnyű lázongási tettekre? holott tudva van előttük, hogy néhai férje s minden hozzátartozói a császárt szolgálták.

A kérdés s vallatás alá vett nő következőleg válaszolt: 

—„nekem volt egy anyám — a haza, egy apám — a császár; anyám atyámmal meghasonlott s elváltak egymástól; én mint leánygyermek anyámat követvén, amellett maradtam, hogy amiben lehet segítségére lehessek. Lelkem sugallata s meggyőződésem vezérelt e tettre, semmi más. Különben hazai törvényeink is a leánygyermeket mindig odaítélik a jó s gondos anyának.“

A hadbíró figyelemmel hallgató végig az eszes nőt, tetőtől talpig végig nézte s végre mondá: „kár volna neki meghalni.“ Kétségbevonhatatlan, hogy a hadbíró keblében nemes szív dobogott, mert a vádlottnak kellő utasítást adván, megmondá a módot, mely által megmentheti életét. A jólelkű hadbíró s még más jóakarói segélyével sikerült tisztáznia magát, még pedig oly szerencsésen, hogy semmi büntetést sem szabtak reá, sőt még az egy idő óta megszüntetett nyugdíját is visszanyeré.

Ezek után rövid időre a kézdivásárhelyi mészáros céh küldöttsége jelent meg Nagy-Szebenben, Wolgemuth kormányzónál kérelmüket benyújtandók, s minthogy magyarok lévén, tolmácsra volt szükségük, az altábornagy tolmácsa pedig ép akkor beteg volt, tehát a fekete asszonyt kérték fel erre, mint régi ismerősöket, aki készséggel hajolván óhajukra, a kormányzó elébe élőszóval terjeszté a nemes czéh alázatos kérelmét.

Wolgemuthnak annyira megtetszett a hölgy értelmes és eszes eléadása, hogy ez annak figyelmét magára vonván, a kormányzó beszédbe ereszkedett vele, származását, kilétét, s tartózkodási helyét kérdezé, s midőn végre hallá, hogy a hölgy rövid idő múlva el akar távozni Szebenből, mondá: „távozzék kegyed isten hírével, s ha netán egykor szüksége lenne reám, folyamodjék hozzám bármikor s bármiért, egész bizalommal, — számolhat reám.“Szebenből Brassóba, s onnét roncsolt egészségi állapotának helyreállítása végett a kovásznai fürdőbe utazott, a hol több előkelő kézdivá-sárhelyi úri családdal megismerkedett, kik arra szólíták fel őt: nyitna egy leány-neveidét városukban. Az ajánlat nem volt megvetendő, a terv rögtön megfogant lelkében, melyet csakhamar a tett követte, remélvén ezáltal kényelmesebb elélhetési eszközök birtokába juthatni, s a kézdi-vásárhelyi jeles főbíró, Vizi István engedélye folytán életbeléptette leány-neveldéjét.

A természettől ritka szívós kitartással megáldott nő mindannyiszor egész éjen át tanult, hogy másnap növendékeit oktathassa, s a közbizalomnak megfelelni képes legyen.

De balsorsa itt sem hagyá nyugton s őt üldözni meg nem szűnt. Egy napon váratlanul növeldéjében ott termett Logyin N. a geandarme hadnagy, ép akkor, midőn a fekete asszony kis leánykája súlyos betegen feküdt, — kíméletlenül nagy zajjal s nem épen a legudvariasb kifejezésekkel tudtára adá, hogy felsőbb parancs következtében intézetét ezennel feloszlatja, becsukatja, s őt magát „per schub“ Zalatnára, mint illetékes lakhelyére vissza fogja küldeni. 

E borzasztó fenyegetődzés teljesedésbe is ment volna, mert hiszen jól emlékezhetünk reá, hogy a rémuralom ezen szörnyei mindenre képesek voltak, hány ártatlan embert lőttek s vágtak agyon, minden ok nélkül, a geandarme hadnagy végre is hajtotta volna ünnepélyesen tett ígéretét, ha a nemes lelkű főbíró Vizi István védangyalként föl nem lép az üldözött nő védelmére, azt mondván : ő e rendeletnek mindaddig ellenszegül, mig erre nézve a már fentebb említett Kovács K. kapitánytól határozott utasítást nem vesz, mert hiszen a legnagyobb kegyetlenség volna az anyát beteg, csaknem haldokló gyermekétől elszakasztani. Másnap a szerencsétlen nő személyesen elutazott Sepsi-Szent-Györgyre Kovács kapitányhoz, kérvén őt, hogy csak annyi időt engedjen neki, mig Wolgemuth kormányzóhoz folyamodványát benyújtandja.

Azonban hazatérve , minden percben rettegett a kíméletlen geandarme hadnagy látogatásától. Aggasztó sejtelmében nem is csalódott, mert az minduntalan háborgatta, kínozta s üldözte őt, s valahányszor nála megjelent: mindannyiszor a legnyersebb bántalmakkal illette és olyan zajt csapott, hogy szegény kis leánykája élete a legnagyobb

veszélyben forgott.

A kormányzó, Wolgemuth rendelete ugyan enyhité, de meg nem szünteté a geandarme-ок látogatását, s az avval egybekötött házmotozást. A Szebenből érkezett rendelet ugyanis azt tartalmazó, hogy kísérjék őt figyelemmel, de bánjanak vele illedelmesen. Azalatt egymás nevelőnő érkezett Kézdi-Vásárhelyre, ki ha nemis nyerte meg a szülők bizalmát s megelégedését annyira, de nála nem voltak a leánykák annak kitéve, hogy a kíméletet nem ismerő geandarme-októl minduntalan háborgattassanak s szétriasztassanak, mint a fekete asszonynál, de különben is már akkor neveldéje Kovács kapitány által be volt tiltva, csak mint magán nevelőnő taníthatott, Vizi István városi főbiró engedélye mellett, azonban a fentebbi okok miatt mindenki elpártolt tőle, s ekként kenyerétől meg lőn fosztva.

Nem maradván egyéb elélhetési eszköze mint csekély nyugdíja, melyből leánykájával együtt, habár tengődve sem volt képes magát fentartani: egy művelt becsületes és szorgalmas fiatal emberhez Szentmiklóssy Bélához ment nőül, ki mint törvényszéki ülnök Gyulafehérváron volt alkalmazva, de nem folytonosan, a sok kormány s államszervezet következtében, minek s a fentebb előadottak folytán azon csekély összeg is, melyet édesatyja s néhai első férje után öröklött, lassanként elfogyott, s jelenleg — nyíltan szólva — kedvezőtlen anyagi körülmények között él Nagy-Enyeden.

Az előadottakból kitűnik, hogy a fekete asszony az 1848—49-ki szabadságharc alatt sokkal lényegesebb szolgálatot tett a hazának, mintha kardot forgatott, vagy pedig lőfegyverrel harcolt volna a csatatéren. Nem egyszer dacolt ő a zord elemekkel s hányszor kockáztatá saját életét azért, hogy másokét megmentse, jobb karjára örökre elnyomorodott, sőt még 1849. év vége felé a Szebenben fogságra jutott honvédeink sorsán is sokat enyhített, — s végre vagyonilag elpusztult — szegénységre jutott.

Vájjon mily elismerésben részesült mindezekért most, midőn már minden jó hazafi nyílt homlokkal felléphet, s bátran elmondhatja a haza iránt lerótt kötelességeit, — most midőn ő Felsége apostoli királyunk is nagylelkűen elismeré a honvédek méltányos jogait, alapot rendelvén azok számára — felsegélésére, mily elismerésben részesült a fekete asszony ?

Mindeddig, úgy tudjuk, hogy nagy horderejű és lényeges szolgálatai jutalmazatlanul maradtak, miért is méltán ajánljuk őt a „Honvédalapi bizottmány“ magas figyelmébe, hiszen különben is ennyi önfeláldozást 500 vagy 1000 forinttal megjutalmazni nem lehet. Ezt legfeljebb is a sajgó seb enyhítő írjának lehentne tekinteni.

Végül köszönetét kell nyilvánulnom az általam e czikkben megismertetett úrhölgynek, hogy a hozzá intézett kérelmemre nemcsak az általa híven vezetett eredeti naplóját engedte át közlés végett, hanem azonfelül még 17 darab eredeti okmányt is csatolt hozzá, melyek a fentebb elősorolt tényekről csalhatlanul tanúskodnak.

Bár ez események elbeszélésének folyamából kiviláglik, mindamellett érintetlenül nem hagyhatom, hogy Némethy-Török Borbála úrhölgy fekete asszony nevet onnan nyeré, mert 1848-ik évtől fogva egészen 1867-ig mindig gyászba, feketébe öltözve járt, s csakis akkor veté azt le, midőn már a haza egét kiderültnek remélte. 

Szász Mózes, ki 1848 —49-ben b. Kemény Farkas hadsegédje volt, még most is említi, hogy Bem tábornoknál gyakori szolgálata alkalmával, nem egyszer látta a fekete asszonyt az öreg vezérrel titkon értekezni; s midőn Mózes bajtárs egyszer kíváncsiságból hallgatódzott volna: Bem apó hirtelen kinyitván az ajtót, mondá: „hadsegéd úr! Ha kémkedik, főbe lövetem.“ 

 

Vége

Sokszorosítás átmásolás minden formájában kizárólag a Szék-helyek engedélyével lehetséges.

• < Előző
• Következő >