December elseje 2020 óta a magyar nyelvjárások napja. A PKÜ Kazinczy Műhelye ebből az alkalomból készített adást Ízes anyanyelvünk címmel – rájátszva az édes anyanyelvünk szókapcsolatra.

 

Édes és ízes szavunk egy tőről származik, előbbi jelző az anyanyelvhez való elszakíthatatlan köteléket hangsúlyozza, a második pedig azt a nyelvi örömöt, amit a nyelvváltozatok különleges aromájának felismerése kelt.

A palóc nyelvjárást könnyen azonosítjuk jellegzetes ā hangjáról vagy a moldvai nyelvjárást a hasonulás nélküli ragozásról (kenyérvel, borval). Mindannyian ismerünk tájszókat, de a tájnyelvek képi erejéről, stilisztikájáról talán kevesebb szót ejtünk. Ha mégis, leginkább irodalmi nézőpontból (például Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmondvagy Tamási Áron stílusának tájnyelvi összetevőiről).

Pedig önmagában, irodalmi áttételek nélkül is érdemes belekóstolni a tájnyelvek metaforikus fordulataiba, nyelvi alakzataiba, jellegzetes hangszimbolikájába.

Bizonyára nem nagy költőkön és stilisztikatankönyveken pallérozódott az a moldvai adatközlő, aki Erdélyi Zsuzsannának a következőt mondta: „Hát azér’ szeressük eszket az imádságokat, hogy mikor mondjuk, akkor béesik a szüvönkhöz, me’ nagyon értsük, hogy mit mondunk.” Micsoda képi erő van ebben a kifejezésben: béesik a szüvünkhöz! Lehetne-e szemléletesebben kifejezni a szöveg által való megérintettséget?

„Orcén várják őket” – írta valaki Baranyából Szinnyei Józsefnek, az első nagyobb terjedelmű magyar tájszótár összeállítójának. Orcén várni, vagyis arccal várni annyit tesz, mint örömmel várni, szívesen látni valakit. Az Istentől elfacsarodott ember nem egyszerűen elfordult Istentől: az „elfacsarodott” torzat, deformáltat is jelent, így sokkal differenciáltabban fejezi ki a közösség véleményét.

A tájnyelvekben igen gazdag az időjárásra vonatkozó megszemélyesítések köre. Ha kiberetválkozott az idő, akkor derült, de kemény hideg van, ha megbontakozott, akkor rossz idő lett. Ha elmúlt a dörgés, akkor csendül az idő (vagyis csendesedik). Meggöbörödött az idő, mondják Sopron környékén, ha zimankósra fordult – amolyan helycserés költői kép ez: tulajdonképpen mi vagyunk, akik összehúzódunk, meggémberedünk a hidegtől.

Köznyelvi, már-már szinte szlengnek ható fordulat az elpusztítani – vagyis megenni – az ételt. A népi kifejezésekben igen gyakori az evés – emésztés – pusztulás/romlás metaforikus kapcsolatán alapuló kép: megemészti/megeszi a bú, eszi a fene érte, megemészti a halál. Gömörben ételődik magában, Szatmárban evődik az, akit súlyos gond nyom.

A népnyelv gazdag tárháza a hangszimbolikára épülő szavaknak.

A tájnyelvi hangutánzó és hangulatfestő szavak jelentését akkor is felismerjük, ha soha korábban nem hallottuk őket: burukkolnak a galambok, csak egy kis paráholó eső esett, még mindig olyan fufnyosan beszél, egész éjjel vernyákoltak a macskák. A mozgást jelentő igékből valóságos tájnyelvi térképet lehetne összeállítani.  A jár/megy tájnyelvi szinonimáinak hangzásából érezni – ha nem ismerjük is a szavakat –, hogy milyen intenzitású, mennyire céltudatos cselekvést jelentenek: caplat, kepesztet, ődöng, őgyeleg, bödöréköl, bőcörög, bócorog, bódorog, kóborol, ténfereg. A ma már köznyelvi, de tájnyelvi eredetű hömpölyög, tévelyeg szavak jelentésének egy darabja a -lyog, -lyeg, -lyög (elhomályosult) képzővel kerül át az ámolyog vagy őbölyög szavakra.

A tájnyelv fürkészése óhatatlanul az etimológiához vezet, hiszen a nyelvjárások őrizték meg a nyelv régebbi állapotát.

Ha ma valamit metaforikusnak találunk, az sok esetben szó szerinti értelemben élt valamikor. Egyik ősi regösénekünk, a Porka havak esedeznek eredeti értelmében őrizte meg az esedezik szóalakot. Aki ugyanis esedezett vagy esengett, az a régmúltban többszöri térdre eséssel, leborulással könyörgött valamiért. Egy vasi adatközlőtől származik a szólás: nagy esre-hitre odaadta. Itt a kérő ember a térdre esésen túl még istenkedett, esküdözött is, erre utal a hitre tag. A hit szó ugyanis sokkal konkrétabb jelentéssel bírt régen, mint ma: a hitves vagy valakinek hites ura nem az, akiben hisz, bízik, hanem az, akivel egyházi házasságot kötött (hiteztetett). Így már érthető, hogy azok, akik törvénytelenül élnek együtt, bagóhiten élnek.

Szintén nyelvtörténeti értékű a zalai adat: engeszteld fel a jeget (azaz: olvaszd fel a jeget). Az engesztelés ma bocsánatkérő gesztus; és azonnal értjük, mi köze van a jég felolvasztásához, a fagyossá vált viszony felengedéséhez (jobban mondva felengeszteléséhez).

Honnan ered a fém szavunk? Etimológiai szótár nélkül rájövünk, ha Zemplénben egyszer meghalljuk: ott fémlik a csavar a fűben. És így igaz, a fém szó eredetileg a fény egyik nyelvjárási változata.

A tájnyelvekben számos stilisztikai alakzatot találunk, noha ezek többnyire csak a költői nyelv felől nézve tűnnek alakzatoknak. A rest hátralékosabb a haladékonynál széki bölcsességben a szokatlan toldalékolás a használó számára magától értetődő, és nem hordoz stilisztikai többletet. Ami a tájnyelvi beszélő számára „a norma”, ami különleges, gyakran költői alakzatnak érezzük: napról napra gyarlódik az ember, meg kell muszájítani, a ló már döglejibe van.

A sajátos toldalékolásra szinte minden nyelvjárási régióban találunk példát. Dunántúlon például feltűnő a visszaható igeképző gyakori használata: egész nap avva veszkölődtem, vetegelődtem a kertben, mindig csak kapkolódik, annyira panaszkolódik, ott tátogalódtak az asszonyok.

A szóelemek (akár funkciótlan) halmozása mutatkozik meg az odának-visszának, fönek-lenek, oldalvást, aztánnék, örökkétig, kilóra való liszt, azutátu fogva példákban. A ’nőtlenség’ jelentésű egyedülvaló bakság tréfás kifejezésében szóelemek túladagolása egyértelműen stilisztikai többletet hordoz. Máskor éppen a csonka szóalak tűnik poétikusnak: se éte se ita nem volt. Ez a csongrádi adat a magyar nyelv nagyon ősi, egytagú szógyökeihez vezet vissza.

A fenti kifejezések nem művészi szándékkal keletkeztek.

De nyilvánvalóan az az igény hozta létre őket, hogy az ember érzékletesebben, pontosabban mondja ki, amit gondol vagy érez. És éppen emiatt a „pontosabban” miatt szakad el a szavak szótári jelentésétől: a kép, a metafora igazabb, több, mint a konkrét jelentés. Az írók és költők nem csupán ezért nyúltak a tájnyelvekhez, hogy egy bizonyos tájegység beszédmódját hűen adják vissza. Gárdonyi valóságos költői képkincstárnak tekintette a népnyelvet, s az Egri csillagokban rendre visszaköszönnek a tájnyelvi szótárakból kijegyzetelt szavak.

Akinek van anyanyelvjárása, még akkor is nyelvi otthonként tekint rá, ha a mindennapokban már nem ezen a nyelven szólal meg.

Amíg a tájnyelveket nem valamiféle zárványnak, nyelvi rezervátumnak tekintjük, hanem a magyar nyelv organikus részének, addig a zamatuk sem párolog el.

A magyar nyelvjárások napja alkalmából a PKÜ Kazinczy Műhelye az Élő magyaróra műsorfolyamban is foglalkozott a magyar nyelvjárások kérdésével.

Terdikné Takács Szilvia

Nyitókép: Fortepan/Miklós Lajos

Forrás: kultura.hu

• < Előző
• Következő >