Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 

Nem vagyok elkötelezett Fidesz szavazó, csak egy családját, nemzetét, hazáját szerető magyar ember, ezért kívülállóként szemlélem az eseményeket, és talán olyasmit is észreveszek, amit az elkötelezettek nem. Ilyenkor, ahogy illik, a győztesek sok mindenkinek köszönetet mondanak a sikerért, de a listájuk nem volt teljes. Ezt próbálom most a magam módján kicsit kiegészíteni.

 

- Köszönetet érdemel Gyurcsány Ferenc, aki nélkül szerintem a Fidesznek soha nem lett volna 2/3-a. Köszönjük, hogy nem állt le, nem fejezte be a politizálást – annak ellenére, hogy baromira nem megy neki - és gratulálunk, hogy elérte pártja a belépési küszöböt. Úgy kell ő a Fidesznek, mint egy falat kenyér, mert amikor összegyűjt 5,5% támogatót, legalább kétszer ennyi ingadozót áttol a Fideszhez. Nem beszélve azon áldásos tevékenységéről, hogy az állandó sz@rkeverésével (az egyetlen dologgal, amihez nagyon ért) folyamatos bizonytalanságban tartja a baloldali szavazókat, a hecceléssel, gyűlöletkeltéssel (na, jó, ezekhez is ért) állandó stresszben tartja, tehát rongálja őket.

- Köszönjük Vona Gábornak, hogy megértette, mi a haza érdeke. Meggyőződésem, hogy valóban meg tudta szólítani a baloldali szavazókat, és én úgy saccolom, hogy szerzett a körükből kb. 5%-ot. Ezzel persze a jobb érzésű Jobbikosok rögtön átpártoltak a Fideszhez, és mivel az elért eredményük maradt a korábbi szinten, ez azt jelenti, hogy arrébb tolta a pártját, és 5%-kkal hozzájárult a Fidesz győzelméhez. Köszönjük Gábor!

- Elévülhetetlen érdemeket szerzett Márki Zay Péter is. Évek óta mást se hallunk, mint a Fidesz biztos győzelmét. Már-már azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e szavazni. Arra gondoltam, nincs rosszabb egy becsontosodott, elkényelmesedett hatalomnál. Na, jó, az anarchia vagy a diktatúra rosszabb, (éltünk benne) de valahogy erre se vágyok. Aztán jött Péter, és mi hírtelen kijózanodtunk. Úristen! Hát így állunk? Most akkor tényleg mindnyájunknak el kell menni! – és el is mentünk. Még belegondolni is rossz, hogy mi lett volna nélküled Péter! (Szegény Vásárhelyiek megszívták, de ki fogják bírni azt a másfél évet – és nekik is jár a köszönet, amiért feláldozták magukat a haza oltárán.)

- Na és Karácsony Gergely. Igazi üstökösként tűnt fel, majd hamvadt el az MSZP egén. Pedig nem is tűnt rossz ötletnek! Magas, jóképű, kellemes modorú, már-már Medgyessy Péteri nosztalgiákat ébresztett az öregecskedő balos hölgyekben. Aztán bátran bejelentette, hogy magasan letojja az Alkotmányt és a törvényeket – amitől meg az öreg bolsevikok szíve dobbant meg. Végül megalakította a játékkormányt, amiből lendületesen kihagyott minden potenciális támogatót. Mit mondjak. Köszönjük.

- Végül ne feledkezzünk meg az LMP-ről se. Köszönjük Berni, hogy végül nem bútoroztál össze a baloldallal. Pedig milyen szépen kérték! (Mint a régi viccben, ahol a tyúk felajánlja a disznónak, hogy csináljanak közös üzletet. Áruljunk ham and eggs-et: én adom a tojást, te a sonkát. Mire a disznó: de én ebbe belepusztulok! Lehet, de valami áldozatot neked is kell hozni.) Meg is érdemeltétek a 6,5%-ot! De köszönjük azt is, hogy amikor felmerült az anarchia esélye, az ország kormányzásképtelensége, nem álltál le a Fidesz-ellenességgel, nem mondtad azt, hogy ti az ország érdekében a legerősebbel társultok, bárki lesz is az – mert akkor még a végén kétszer annyit kaptatok volna. Naná, hogy az ingadozó jobboldaliaktól! Szóval mindent köszönünk.

Tudom én, hogy ez a lista korántsem teljes. Nem is lehet. Csak pici hiánypótlás. De emlékezzünk meg róluk, mert nélkülük talán még az egyszerű többség se lenne meg.
Köszönjük, köszönjük, köszönjük.

T. Gy.