erdelyikonyv.eu

Tisztelt olvasónk felhívjuk kedves figyelmét: technikai okok miatt a következő frissítés május 1-én lesz. Köszönjük megértését.

 

Borbély Imre szellemi öröksége 

Az alábbi rész utolsó szellemi munkája.
Bemutatja, miként torzította el az egyházat a II. Vatikáni Zsinat, hogy milyen erők munkáltak a zsinat mögött s valójában hol kezdődött az az út, amely elvezetett oda, hogy ma a Katolikus Egyház a globális háttérhatalom eszköze, vezetője pedig az évezredes európai kultúrát tervszerűen, örök időkre tönkretevő, nem kis részben hódító szándékkal érkező, már görög földön „dzsihádot” üvöltő muszlimokkal elárasztó globális háttérhatalom támasza. (Borbély Zsolt Attila 2017)

 

A Második Vatikáni Zsinat lényegéről
(interjú-részlet)

Borbély Imre: Édesanyám arra nevelt, hogy én római katolikus magyar vagyok. Tehát a római katolikus mivoltom az elsődleges és ehhez kapcsolódott az, hogy magyar vagyok. Azóta ez megváltozott.
Tóth Károly Antal: Milyen értelemben?
BI: Radikálisan megváltozott az érték-hierarchiám a nemzet javára és ettől függetlenül megváltozott a viszonyom az iránt, amit manapság katolicizmusnak neveznek. Ez szorosan összefügg azzal a negatív folyamattal, amit Második Vatikáni Zsinat indított be, és amely a korábbi katolikus Anyaszentegyházat nem kis mértékben kiforgatta önmagából.
TKA: Kibontanád ezt?
BI: Számomra a templom Isten háza volt, a Szentmise pedig alkalom arra, hogy Istenhez közelebb kerüljünk, mint a napi ima alkalmával. A mise lényege, célja és értelme Istent meghívni közénk, áldozatát dicsőíteni és az áldozat részesévé válni. A mise beteljesülését, Isten „megjelenése” jelentette az Úrfelmutatás pillanatában. A mise nyelve – az ógörög Kyrie eleison-Christe eleison-Kyrie eleisont kivéve – latin volt, az Egyház nyelve. A prédikáció és az eligazítások természetesen magyarul folytak. Ministránsként boldog voltam, hogy eme csodához közel állhattam, és szolgálatommal hozzájárulhattam. A pap háttal a gyülekezetnek, az Úr, az oltár felé celebrált. Ez lényeges metakommunikációs üzenet: azért jöttünk össze, hogy Krisztust imádjuk, szavát meghalljuk és parancsának eleget tegyünk. A pap kiváltsága – minden más emberhez viszonyítva – abban állt, hogy képes, feljogosult és méltó erre az alapvetően közvetítői misztériumra. Képességét és méltóságát az Anyaszentegyház szavatolta, amelynek élén Krisztus urunk földi helytartója, a Szentatya állt – ezt így tanultam hittanórán.
Valamikor az érettségi vizsgám táján történt a változás: megjelentek az oltárok előtt a nagy miseasztalok, a pap háttal az oltárnak, a gyülekezettel szemben celebrálta a misét magyarul. Később tudtam meg, hogy ez a II. Vatikáni Zsinat döntése volt. Ezután olyan irányba változott meg az életem, hogy akaratlanul is kevesebb idő jutott a hitéletre. Család, egyetem, katonaság, munka, politika, MVSZ. Sok ideig nem foglalkoztam a változó katolikus egyház kérdéskörével. Az utóbbi évtizedben viszont, (gyakorlatilag a 2004-es népszavazást követően, amely után fokozatosan visszavonultam a közszereplésből) mind intenzívebben tanulmányoztam azt az elhibázott utat, ami ebbe a lelkileg, szellemileg sivár mába hozott minket, és amely sötét jövőt vetít elénk. Ennek az áldatlan útnak egyik jelzőtáblája – főként Nyugaton – a minden csatornán folyó szekularizáció, a katolikus egyház állandó gyalázása, a hívő emberek nevetségessé tétele. Ez a közösségromboló politika, bár nem olyan durva, mint a bolsevik templomromblás, bibliaégetés, az egyház tagjainak elhurcolása és legyilkolása, de sajnos annál hatékonyabbnak bizonyul.
Az Egyház (főleg nyugat-)európai térvesztésének okait keresve vált előttem mindinkább nyilvánvalóvá a zsinat gyászos jelentősége. Nagy segítségemre voltak az egyház berkeiből hozzám eljutó kritikák, hiszen a zsinati határozatok és azok valódi céljai hivatalos nyelvezetbe burkolva a laikus számára még odafigyelés esetén is eléggé ködösek maradnak.
Vegyük például a latin nyelv használatának megszüntetését. Ez látszólag az emberközelséget szolgálja, hadd értsék és lássák a hívek, hogy a pap mit és mint celebrál. Egyesek szerint ez még a nemzeti gondolat táplálását is segíti. Valójában viszont a prédikáció addig is anyanyelven történt. A lelki gondozás, közösség építése a prédikáció keretén belül történt (vagy történhetett) anyanyelven – csak a szertartás folyt az Egyház nyelvén: latinul. Történelmi tény, hogy a II Vatikáni Zsinat előtt az Anyaszentegyház a nemzeti építkezést lehetővé tette szerte a világon. Magyar viszonylatban nem kell fényesebb név ennek illusztrálására, mint Prohászka Ottokár székesfehérvári püspöké, akinek nemzetépítő munkája örök példaadás marad minden nemzetben gondolkodó hívő magyar ember számára. A mise latin része sem volt titok: azt mindenki megtanulhatta a hittanórán. A latin nyelv, valamint a gregoriánus zsoltárok „haszna” az évezredes tradíció állandó tudatosulása, a lélek erősödése. Járulékosan, minden utazó hívőnek megadta az otthonosság érzületét bárhol a katolikus világban – a latin nyelv használata az Egyház kohéziójához hozzájárult, míg elhagyása gyengítette azt.
A miserend megváltoztatásával a NOVUS ORDO MISSAE szerint a pap szembefordul a gyülekezettel. Ezáltal ő a közvetítői szerepből központi alakká válik – Krisztus helyett. Az új miserend a zsinat újszerű emberközpontúságának tükre. Megváltoztak az imák – háttérbe szorították a Szűzanya és a Szentek invokációját, hogy utat nyissanak a reformátusokhoz és más vallásúakhoz való közeledésre.
TKA: Miért rossz az emberközpontúság?
BI: Az emberközpontúság önmagában nem rossz. Sőt, amennyiben az ember egészét érinti és célozza, mint egyént, mint a nemzeti közösség és civilizáció tagját, mint vallásának hívét, mint természeti környezetének őrét, akkor minden a legnagyobb rendben van. A zsinat-lebonyolító VI. Pál ebben nem tért el a keresztény humanizmustól.[1]
A szekuláris humanizmus (legyen az marxista, liberális vagy a kettő összemosásával előállított) esetében a keresztény humanizmus ellenkezőjéről van szó. Ez tetszetős ideálok gyűjteménye, amelyeket a német romantikusok a görög világra és emberközpontúságára való hivatkozással készítettek: az emberi lény mint legfőbb érték; minden ember egyenlőségének elismerése, személyes és kulturális különbözőségek elismerése, az erőszak elutasítása – gyönyörű. Gyönyörű az emberi tudás fejlődésének támogatása is. Viszont nem gyönyörű, sőt helytelen és káros a tudásfejlődésből az abszolút igazságok elutasításához, Isten tagadásához jutni.
A szekuláris humanista emberkép a közösségével és hitrendszerével harmonizáló ember karikatúrája. A nemzetközi baloldali liberalizmus és annak szörnyszülötte, a kommunizmus, a közösségi kötöttségeitől megfosztott egyént teszi a középpontba. Az embert egyéniségének védő burkaitól lemeztelenítik, a méltóságát megalapozó nemi, faji, nemzeti és vallási öntudatát relativizálják, végső soron az önazonosságának biztonságától fosztják meg. Szinte iróniának hat, akkor is, ha akad, aki komolyan gondolja, hogy az embernek, mint közösségi lénynek eme viszony-csonkolását „egyéni szabadságnak” nevezik el. Valójában a „szekuláris és autonóm” ember lelkileg védtelenné vált a humanista eszmék politikai instrumentalizálásával szemben.
A viszonyuláskultúrájától – kultúrkörének metaparadigmájától – megfosztott egyén, a kiszolgáltatott árnyékember az, akit a világot rontó baloldal mindennek központjává és mércéjévé akar tenni – legalábbis a propaganda szintjén. Valójában az ideális alattvaló legyártásán fáradoznak. Mert Isten helyébe nem maga az ember lép, nem is léphet, mert az ő emberfogalmuk csak egy papírszagú absztrakció. Isten helyébe a szekuláris világban a politikai (hatalmi) rendszer lép.
Ennek az igyekezetnek az egyik legnagyobb akadálya a keresztény humanizmus és a nemzeti gondolat volt. A nemzeti gondolat ellen a második világháború győztes nagyhatalmai frontális támadást indítottak, a nemzeteszme elleni háború ma is zajlik. A keresztény humanizmus lebontása a Katolikus Egyház ellenállásába ütközött. A világ legszámosabb hívével rendelkező, az egész világot behálózó, központilag vezérelt Katolikus Egyház rendületlenül kitartott saját emberképe mellett – a Második Vatikáni Zsinatig… A zsinat azonban megváltoztatott sok mindent.
Az Anyaszentegyház tanítása és hitünk szerint Isten az embert szent szándékkal az általa teremtett világ központjába helyezte: lélekkel ruházta fel, valamint a szabad döntés lehetőségével és felelősségével, az embert mint egyéniséggel és döntési szabadsággal rendelkező közösségi lényt fogta fel. Formai és deklaratív szinten ettől maga a zsinat nem távolodott el. Azonban a reformok összességükben, kimondatlanul (a NOVUS ORDO MISSAE pl. tudat alatti eszközökkel is) utat nyitottak abba az irányba, hogy az emberképet és -szerepet kisiklasszák az isteni hagyomány kereteiből a szekuláris individualizmus felé.
Továbbá a vélemény-, szólás- és vallásszabadság elismerése a zsinat által – érthető okokból – a katolikus egyház szempontjából a belső bomlás kovászának bizonyult.
Többször előfordult beszélgetéseimben, hogy katolikus papok arra az álláspontra helyezkednek, hogy nem a zsinat határozataival van baj, hanem a zsinat utáni értelmezők aknamunkájával és tudatos kisiklatási igyekezetével. Arra emlékeztetnek, mint amikor, nem is olyan régen, a csalódott hithű kommunisták, látva a csődtömeget és az elkövetett bűnöket, a tan hamis értelmezésével próbálták menteni a menthetetlent – holott már Engels műveiben is feltűnik a diktatúra és proletár terror szükségszerűsége. Amire persze Lenin és Sztálin még rátett néhány lapáttal. Esetünkben is igaz, hogy a kárt, az egyház bomlását és tekintélyvesztését nagyrészt a zsinat utáni „értelmezők” (Holland Katekizmus stb.) okozták. De a váltókat maga a zsinat állította.
A „Szent X. Pius Papi Közösség” püspökei hivatalos közleményük 2. pontjában Msgr. Marcel Lefebvre érseket idézik „Azon súlyos tévedések okai, melyek jelenleg az egyházat éppen pusztítják, nem a zsinati szövegek téves értelmezésében, hanem magukban a szövegekben van, mégpedig a zsinat hajmeresztő irányvonala miatt.” Majd így folytatják: „Lefebvre érseket követve megállapítjuk, hogy az Egyházat elpusztító súlyos tévedések okai nem a zsinati szövegek téves értelmezésében (a törés hermeneutikájában, ami lehetetlenné tenné a reformok folytonosságban történő értelmezését), hanem éppen magukban a szövegekben vannak, amik a zsinat elképesztő döntésének a következményei. Ez a döntés válik nyilvánvalóvá a zsinati dokumentumokban és a zsinat szellemiségében: Látván a laikus és profán humanizmust, az önmagát istenítő ember vallását, az Egyház, az emberré lett Isten kinyilatkoztatásának egyedüli birtokosa azt akarta, hogy megismerjék az ő újfajta humanizmusát, ezért azt közvetítette a világ felé: „Nekünk is, sőt jobban, mint másoknak, van ember-kultuszunk.” (VI. Pál pápa záróbeszéde 1965. december 7.) – Az Isten és az ember kultuszának ez a mai egymás mellett élése gyökeresen ellene mond a katolikus hitnek, amely azt tanítja, hogy csak az egy, igaz Istené az elsőség, Őt kell imádnunk, és Fiát, Jézus Krisztust, akiben az istenség teljessége testileg lakozik. (lásd: Kol 2,9)
6. A Dignitatis humanae dokumentumban vázolt vallásszabadság és alkalmazásának ötvenéves gyakorlata tulajdonképpen oda vezet, hogy azt kéri az emberré lett Istentől, hogy mondjon le ember feletti uralkodásáról, aki önmagát istenné tette. Ez Krisztus megsemmisítésével egyenlő. Ahelyett, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmába vetett szilárd hit ihletése alapján vezetnének bennünket, úgy látjuk, hogy az Egyházat szégyenletes módon az emberi okosság irányítja, s emiatt már önmagában is kételkedik. Az államtól sem követel mást, mint amit a szabadkőműves páholyok is akarnak: hogy csak egy legyen a sok vallás között, melyeket már nincs is bátorsága hamisnak nevezni.
7. A mindenütt jelen lévő ökumenizmus (Unitatis Redintegratio) és a vallások közötti hiábavaló párbeszéd (Nostra Aetate) nevében elhallgatják Krisztus egyetlen Egyházának igazságát. A papok és hívek nagy része emiatt már nem látja a mi Urunkban és a katolikus Egyházban az üdvösség felé vezető egyedüli utat, és lemondott arról, hogy a hamis vallások követőit megtérítse, inkább meghagyják őket az egyedüli igazságot illető tudatlanságukban. Ilyen értelemben egy hamis egység keresése által az ökumenizmus szó szerint kiölte az Egyház missziós lelkületét. A szent küldetést a leggyakrabban csak egy tisztán földi értelemben vett békeüzenet hirdetésévé, a világ nyomorán enyhíteni próbáló humanitárius szereppé alacsonyítja le, hogy beállhasson a nemzetközi segélyszervezetek sorába.
9. Az 1969-ben kihirdetett új miserend gyengíti annak hirdetését, hogy Krisztus a kereszt által uralkodik (regnavit a ligno Deus). Sőt, maga a rítus az, ami elfedi és elhomályosítja az eucharisztia áldozati és könyörgő jellegét. Emögött a Húsvét misztériumának új és hamis teológiája lakozik. Mind e kettő a mi Urunk által a Kálvárián alapított katolikus lelkületet rombolja le. Az új rítus demokratikus és humanista, áthatja egyfajta ökumenikus és protestáns szellemiség, ami kiüresíti Krisztus keresztáldozatát. Kiviláglik belőle a presbiteri rend szentségi papságot károsító, a „megkereszteltek általános papságának” a koncepciója.[2]
Ékesebben nem lehet rámutatni, hogy az egyházbomlasztó váltókat maga a zsinat állította át – az egyház létérdekeinek szempontjából rosszul. Majd persze a belső erők által az ellenség ostroma közben résre nyitott várkapun nagyot löktek az önjelölt zsinatértelmezők, akik a zsinat általuk meghatározott szellemében csempészték be antikatolikus propagandájukat látszatkatolikus kinyilatkoztatásokba – élükön az anyaszentegyház dogmatikai tanári hivatalával, a Magisztériummal semmilyen viszonyban sem álló, katolikusra mázolt neoprotestáns Holland Katekizmus megfogalmzóival.
TKA: Mégis mi érdeke volt az évezredes Anyaszentegyháznak ebbe a kalandba belemenni?
Az Anyaszenegyháznak semmilyen érdeke nem volt abban, hogy a második vatikáni zsinatot összehívja, még kevésbé volt érdeke végrehajtani a zsinati reformációt.
Emmet Scott egyik legutóbbi írásában (2016) a nyugati világ demográfiai hanyatlásának okait boncolva jutott el a zsinathoz. Scott jelzi, hogy a demográfiai hanyatlásnak számos oka lehet, de fenntartja, hogy specifikusan a nyugat-európai és amerikai katolikus hívők demográfiai tendenciáinak drámai változása kronológiailag egybe esnek a zsinat végével – tehát annak rovására írható. Lehet, hogy ebben igaza van, de lehet ez véletlen egybeesés is. Ami minket most, itt, ebben a kérdésben érdekel, az a katolikus egyház és a világ katolikusságának a zsinat előtti helyzete. Mert a kérdésünk az: létezett az egyházon belül illetve az akkor már milliárdnyi hívő világában belső kényszerítő erő a zsinat összehívására, avagy ilyen objektív ok nem létezett?
Lássuk Scott látleletét: a késő hatvanas évekig Európa és Amerika katolikus egyháza rég nem látott növekedést és terjeszkedést élt meg. Ez mindennek előtt a demográfiára vezethető vissza, de ugyanakkor a missziós tevékenység sikereire is. Ez utóbbi hatására 1965-ben csak az Egyesült Államokban 150.000-en tértek át a katolikus vallásra – a katolikus szemináriumok megteltek, és állandóan újak nyílottak. A demográfiai mutatók szerint a katolikusok szignifikánsan jobban szaporodtak, mint a protestánsok vagy ateisták. Quebec szaporodási indexe világviszonylatban is az élvonalba tartozott.
Hollandia esetében a negyvenes évektől a hatvanas évekig a katolikus déli országrész születési mutatója durván kétszerese volt a protestáns északiénak. Hollandia azon az úton haladt, hogy katolikus többségű országgá váljon. (Zárójelben jegyzem meg: a holland nemzeti öntudat egyik alkotó elemét képezi a protestáns felkelők 80 éves szabadságharca a spanyol katolicizmus ellen. Lehet, hogy ez a körülmény továbbá a katolikus túlszaporodási veszély magyarázza azt, hogy a zsinat utáni túlzó értelmezések éppen Hollandiában termették a legmérgesebb vadhajtásokat – lásd a már említett Holland Katekizmust. A zsinat után itt züllött szét az egyház a leglátványosabban.)
Skócia katolikus egyháza a 18. században szinte eltűnt. De a 19. század elejétől a 20. század közepéig tartó időszakban a gyorsabb szaporodás által ismét hatótényezővé váltak, úgyhogy a lakosság 20%-át tették ki az 1960-as években.
Olaszország az 1960 éveket megelőzően köztudottan családközpontú nemzet volt. Az ezt megelőző száz évben a lakosság nőttön-nőtt, dacára annak, hogy ugyanakkor rekordokat döntögetett az országból való elvándorlás.
De a katolikus demográfiai sikernek a 1970 évek elején vége szakadt. A demográfiai mutatók drámai csökkenése együtt járt a hitélet hanyatlásával. A zsinatot követően soha nem látott, tömeges kilépési hullám söpört végig a nyugat-európai katolikus egyházakon – írják Eli Berman és társai. Itt az egyházat elhagyók többnyire szekularizálódtak.[3]
Amerikában hasonló a helyzet. Azzal a különbséggel, hogy itt az Anyaszentegyházat elhagyók különböző protestáns egyházakhoz csatlakoztak. Akkora mozgásról van szó, hogy Nicaragua, Honduras és Guatemala mára túlnyomórészt protestánssá vált. Uruguay szekularizálódott. Míg 1960-ban Latin Amerika 90%-ban katolikus volt, 2016-ra ez a szám 65 körülire csökkent.
Az egyház a reformot megelőzően hatékony missziós tevékenységet végzett, a hívők megtöltötték a templomokat és a katolikusok demográfiai szempontból is offenzív helyzetben voltak. Az Anyaszentegyház az 1960-as évek közepéig erőteljesen fejlődött és erősödött – semmilyen egyházi szükségszerűség sem indokolta a tervezett reformot. A zsinat összehívásának okát tehát nem egyházon belül kell keresni.
TKA: Ha az Anyaszentegyház nem volt érdekelt a reform-zsinat összehívásában, akkor az kinek az érdeke volt?
BI: Mindenekelőtt a szekuláris, hatalmi érdekek ütköztek ideológiai síkon az Egyház tanításával.
A kommunista világ a kezdet kezdete óta militánsan ateista, vallás- és egyházellenes volt, és az is maradt a kimúlásáig.
A nyugati világ vezető nagyhatalmát, az Egyesült Államokat katolikus szempontból finom vegyes viszonyulás jellemezte. Az angol eredetű protestáns többségben megvan a történelmileg motivált zsigeri katolikus-ellenesség mindmáig. Az első és eleddiglen egyetlen katolikus államelnök (J.F.Kennedy) megválasztásának idején a jelölt vallási hovatartozása legalább annyira foglalkoztatta a közmédiát, mint évtizedekkel később Obama elnökjelölt bőrszíne. A kommunizmus nagyon korán felütötte a fejét Amerikában. A proletár szervezkedést rendre leverték, de az egyetemi önállóság miatt megfoghatatlanná vált és ezért megfékezhetetlennek bizonyult a kommunista, baloldali világnézet terjedése az egyetemeken – már a két háború között. Ezzel együtt az ateizmus is terjedt. A harmadik antikatolikus érdek- és akaratközpontot az EÁ komoly hatalmi pozíciókat birtokló zsidósága jelentette. Ezzel szemben és mindezzel dacolva terjedt a katolicizmus bevándorlás, szaporodás és misszió által.
Nyugat-Európában, a felvilágosodás mint a katolikus egyház elleni szellemi mozgalom jött létre. Mindazon erők, melyek a felvilágosodást támogatták és terjesztették, a mai napig léteznek, és a katolicizmus-ellenességük töretlen. Ehhez hozzáadódik a nyugat-európai kommunizmus nyílt és megannyi burkolt formája – mindegyiknek kedvenc céltáblája az Anyaszentegyház.
TKA: Nem létezett ellenállás a zsinaton?
BI: Már hogy ne lett volna? De szem előtt kell tartani, hogy a zsinatot nem a hagyományt őrző „ellenállók” készítették elő, hanem a változtatni akarók. A gyűlés technikai előkészítésének lényegi része már az egyes érintett országokban megtörtént a küldöttek jelölésekor: lehetőleg azokat embereket hozták helyzetbe, akiktől a reform támogatására számíthattak. A változtatni akarók készítették el az indítványokat, ők ellenőrizték a napirendet. Mindenekelőtt tartsuk szem előtt, hogy sem a Vatikán, sem a zsinat nem a demokrácia, hanem az isteni legitimitás alapján működik. A zsinat vitat és ajánl, a pápa dönt.
Mégsem ment minden zökkenésmentesen.
A hagyományvédők vezéralakja Alfredo Ottaviani érsek volt. 1959 óta a Szentszék titkárságán a vallási dogma főgondnokának tisztjét töltötte be, a Hittani Kongregáció prefektusa volt 1968-ig. A püspöki címerének mottója: „semper idem” (mindig ugyanolyan). Szinte teljes vaksága dacára törhetetlenül folytatta hitvédő harcát a zsinat kezdetétől szinte a végéig. Fő támasza Marcel Lefebvre bíboros volt. Hogy milyen körülmények közt folyt Ottaviani hitvédelmi harca, arra rávilágítanak az 1962. október 30-i zsinati események. Beszédében Ottaviani kikelt a Szent Mise tervezett változtatása ellen: „miért változtatnánk meg egy tiszteletreméltó rítust, amely évszázadokon át jónak bizonyult …A Szent Mise rítusát nem kezelhetjük úgy, mintha az ruhadarab lenne, amelyet minden generáció szeszélye szerint hordunk.” A gyűlésvezető az utrechti Alfrink bíboros volt, aki a legszélsőségesebb változtatásokat követelte. A változtatni akarók számarányuk és a gyűlésvezetés rugalmassága által sokkal több idővel rendelkeztek, mint a hagyományt védők. Ottaviani túllépte a rászabott beszédidőt. Alfrink kikapcsoltatta mikrofonját. A megszégyenített félvak embert visszakísérték helyére. Ottaviani sértettségében bojkottálta a következő hat ülést.
Tehát igen, létezett ellenállás.
TKA: Kik voltak a zsinaton belül azok, akik a sorsdöntő váltókat állították?
A zsinat évekig dolgozott. A munkában és vitákban ezrek vettek részt. Az összes kulcsszereplő és külső befolyásoló erő feltérképezése erre szakosodott történészek sokévi munkáját igényelné – ebben senki sem érdekelt. De a lényeget azért megtudhatjuk.
Bárki is kezdeményezte, ihlette, írta, vagy tanácsolta a zsinat határozatait, a két fő felelős az összehívó és a lebonyolító pápa volt.
Kezdjük tehát a Második Vatikáni Zsinat összehívójával, XXIII. János pápával, Angelo Giuseppe Roncallival. XXIII. János két hívó szóval szólította meg a gyülekező zsinatot. Ezek: az „aggiornamento“ és az „approfondimento“. Ezen kívül felszólított az ablakok kitárására, hogy az egyházat a kinti friss (szekuláris) levegő szabadon átjárhassa – ez eléggé huzatosra sikeredett.
Az „aggiornamento“ a kor szelleméhez való felzárkózást jelenti, míg az „approfondimento“ a dogmatikai gyökerek mélyítését célozta meg. A kettő együtt fából vaskarika. A reform dogmatikai akadályokba ütközött – azok „mélyítése” tehát ellenjavallottnak bizonyult.
Az „approfondimento“ szép csendben el is tűnt a sülyesztőben. Ami a meghirdetett elmélyítés nevében történt, az inkább dogmatikai aknátlanításra emlékeztet. A zsinat valójában az akadályokat eltávolította el az „aggiornamento”, a liberális korszellemnek való megfeleltetés útjából – tehát az, ami elmélyítés fedőnév alatt történt, azt az igazságnak megfelelőbb lett volna „appiattimento”-ként, (liberális ihletettségű) dogmatikai laposításként meghirdetni.
Az „aggiornamento“-ból az egyoldalú nyitás a többi vallás felé, a szekularizáció, a szekuláris ideológiák, mindennekelőtt a liberalizmus lopakodó elfogadása valósult meg. Ennek az egyes stációi: a Szentmise átértelmezése (a szentség és áldozat visszaszorítása), az emberközpontúság becsempészése oda, ahova Krisztus urunk dicsőítésére kellene összejönni. Továbbá a magisztérium szerepének gyengítése indult be, és mindenekelőtt dogmatikai nyitás a többi egyház fele.
Angelo Giuseppe Roncalli (a későbbi XXIII. János) már a második világháború alatt azzal tűnt ki, hogy rendkívűl aktív módon közbenjárt a zsidóság megmentésében, ami természetesen dicséretes. Ezért később a Nemzetközi Raoul Wallenberg Alapítvány sokat tett Roncalli érdemeinek széleskörű elismerése érdekében. 2011-ben az Alapítvány a „Roncalli Dossziét” a Yad Vashem elé tette azzal a nyomatékos ajánlással, hogy a néhai nunciust ruházzák fel a megtisztelő Világ Igazai (Righteous among the Nations.) címmel, amit a zsidómentő gojok számára adományoz Izrael. XXIII. János az élete végéig hűséges és elhivatott filoszemita maradt: 1965-ben a Catholic Herald című lapban ekként szólalt meg: „Ma már tudatában vagyunk, hogy sok, sok évszázadon át vakság borította a szemünket úgy, hogy nem láttuk a Te választott népednek a szépségét, és nem ismertük fel a testvéreink arcában a kiválasztottság jeleit. Mi rádöbbentünk, hogy Káin jele éktelenkedik a homlokunkon. Évszázadokig testvérünk Ábel az általunk fakasztott vérében feküdt, vagy könnyeket ontott azért, mert a Te szeretetedet elfelejtettük. Bocsáss meg nekünk azért az átokért, melyet mi az az ő zsidó nevükhöz fűztünk. Bocsáss meg nekünk, hogy másodszor is keresztre feszítettünk Téged az ő húsukban. Mert nem tudtuk, hogy mit teszünk.”(We are conscious today that many, many centuries of blindness have cloaked our eyes so that we can no longer see the beauty of Thy chosen people nor recognise in their faces the features of our privileged brethren. We realize that the mark of Cain stands upon our foreheads. Across the centuries our brother Abel has lain in blood which we drew, or shed tears we caused by forgetting Thy love. Forgive us for the curse we falsely attached to their name as Jews. Forgive us for crucifying Thee a second time in their flesh. For we know not what we did.) ("`OUR EYES HAVE BEEN CLOAKED'".)[4] Ezzel az értelmezési sémával azért igencsak lenne mit vitatkozni. XXIII. János nem csak szavakban, hanem tettekben is zsidóbarát maradt. Már 1960-ban (a zsinat előtt) kitörölte a zsidókat elmarasztaló passzusokat a Nagypénteki Imából.
A mainstream világmédia megünnepelte XXIII. Jánost.
Arra a kérdésre válaszolok ugyebár, hogy kik voltak azok, akik kisiklatták az Anyaszentegyházat évezredes hagyományai által megrajzolt pályáról, és térítették el az addig jellemző gyarapodás és erősödés útjáról. De ide kívánkozik Augustin Bea bíboros, XXIII János jobb kezének neve is. Bea a zsinat egyik szellemi vezére volt. Nem hiszem, hogy ezt bárki vitatná. Nemcsak háttértevékenysége tette azzá, hanem debatteur-i szerepe is. Megjegyzem ugyanakkor, hogy mindeközben nem riadt vissza semmilyen eszköztől, a szándékos megtévesztéstől sem. Mondanék egy példát.
TKA: Tessék…
BI: Amikor Alfredo Ottaviani, a zsinat tévelygéseit megfékezni igyekvő ellenállás vezéralakja, az isteni kinyilatkoztatás forrásairól nyújtott be egy tervezetet, akkor Augustin Bea azzal érvelt a benyújtott irat elfogadása ellen, hogy az „bezárná az ajtót az intellektuális Európa, valamint az új és a régi világnak az Egyház felé kinyújtott baráti keze előtt”[5] Hadd kérdezzem meg: melyik nemkatolikus egyház, vagy vallásos vezető nyújtogatta baráti kezét a Vatikán felé? A protestáns egyházak mindegyike az Anyaszentegyház ellenében jött létre. A harminc éves háború százalékarányban mérve az európai történelem a legvéresebb háborúja volt – lehet elmélkedni, hogy a háttérben gazdasági és hatalmi érdekek húzódtak, de a vallásos motivációt még a legmaterialistabb marxista történész sem tagadhatja. Ennek az utóhatása ma is kitapintható.
Az anglikán, és kálvini egyházak sem nyújtogatták kezüket Róma felé. A keleti ortodox egyháznak semmi oka nem volt békejobb nyújtására. A muszlim valláshordozók a nyolcadik században egy, akkor már évszázadok óta keresztény világba robbantak bele. Az ellentét, vagy inkább ellenségesség máig tart. A zsidó egyházvezetők nem nyújtottak soha békejobbot, ők – éppen a zsinat alkalmából – legfeljebb leereszkedtek kioktatni az egyházat arról, hogy ők hogyan is tartanák helyesnek a katolikus dogma átírását. Azóta, hogy óhajuk teljesült, illetve túlteljesült, kegyeskednek a pápai kotau-t fogadni, és a zsinathitűek semmivel sem indokolható rituális hamuszórását mindahányszor mosolyogva végigélvezni.
Vajon melyik intellektuális Európa előtt záródtak volna a Vatikán kapui Augustin Bea szerint? És miféle értelmiség is volt az? A zsinat idején a nyugat-európai „kultúrelit” ünnepelt és körüludvarolt része zömmel neo-marxista volt. A legünnepeltebbek az antifasiszta harccal, fantomellenség ellen vívott háborúval szimpatizálók voltak.
A jobboldali értelmiséget, amely kétségtelenűl létezett, (Julius Evola, Carl Schmitt stb.) nem cicomázták kitüntetések, amelyekkel a balosokat érdemüknek megfelelően vagy érdemtelenül elhalmozták, ellenkezőleg, aktív elhallgatásban részesültek. Viszont értelemszerűen nem zavarták volna őket Ottaviani beadványai…
A baloldali értelmiség, élükön a Frankfurti Iskola holdudvarával, messzemenően osztotta azt a nézetet, hogy az európai (nyugati) kultúrát le kell váltani, hiszen az óhatatlanul újratermelné a nacionalizmust, a fasizmust és végső soron a zsidóüldözést. Abban is egyetértés volt, hogy a károsnak ítélt nyugati gondolkodás egyik újrateremtő forrása a kereszténység. A különböző keresztény irányzatok közül a katolikus Egyházat övezte messzemenően a legtöbb euromarxista gyűlölet – nem csoda, hiszen minden ellenpropaganda dacára az Anyaszentegyház gyarapodott.
Nos, ezen „gondolkodók” „elvesztésével” riogatott Bea bíboros Ottaviani hitvédő beadványainak elfogadása esetére. Bea bíboros, amikor Ottavianival szembeszállt, persze tudta, mit tesz: tudta, hogy a konklávé hiúságát legyezi, a megfelelési igyekezetre, a meglevő félelmekre építhet, és nem a rációt szólítja meg - érvelése nem volt több ocsmány demagógiánál.
A zsinat utáni katolikus egyház természetesen magasra emeli XXIII. János pápának, a zsinat tulajdonképpeni életre hívójának (úgymond a gründoló Atyának) emlékét. A Vatikán propagandája által „il Papa buono” („jó pápa”) becenévvel reklámozott XXIII. János 2000-ben lett boldoggá avatva, majd 2013-ban Ferenc pápa a második csoda hagyományos megállapítását megkerülve a Második Vatikáni Zsinat összehívása okán szentté avatta. Az új szent megünneplése nem szokásosan a születésnapján, vagy a szentté avatásának napján történt, hanem életművét jelentő Második Vatikáni Zsinat összehívásának napján.[6]
A nagy gründolót követő VI. Pál véghez vitte az elődje által kezdeményezett, de halála miatt be nem fejezett átalakítást. A II. Vatikáni Zsinat az ő egyházvezetése alatt folytatódott. Elődjéhez hasonlóan VI. Pál azon munkálkodott, hogy közelítse az Egyházat és a többi egyházhoz, valamint a szekularizált világhoz. Marcel Lefebvre érsek szerint VI. Pál számos alkalommal kinyilvánította, hogy a modernista ideákat pártfogolja, hogy támogatja a világgal kötött kompromisszumot. Az ő saját szavai szerint: „hidat kell építeni az Egyház és a szekularizált világ közé.” A pápa maga mondta, hogy át kell venni a humanisztikus eszméket, meg kell vitatni őket, és dialógust kell folytatni róluk.[7] Lám ez is egy első látszatra tetszetős célkitűzés, de a közelebbi vizsgálódás erősen árnyalja az összképet. A legfőbb hídépítő, a Pontifex Maximus az ókori Rómában a legfelsőbb pap, a római vallás legmagasztosabb beosztása volt. A híd, amelyet építeni hivatott volt, az Róma és az Istenek birodalma közt tartott kapcsolatot. Augustus az első császár, aki ezt a szerepet magára vállalta és e címet viselte. Nagy Szent Gergely pápáról tudjuk, hogy ezt a címet felvette. Azóta a római katolikus pápa latin megnevezéseként használatos.
A mindenkori Pontifex Maximus fő feladata „hidat építeni” az ember és Isten között. Az Egyház szempontjábol teljesen értelmetlen a híd építése a szekularizált világ felé. Pláne egy olyan korszakban, amelyben a marxista (egyaránt sztálinista és euromarxista) gyökerű harcos ateizmus a Franfurti Iskola hatására rohamosan teret nyert. Akit a kötelességiszony és hiúság eltántorított az egyháztól, az után értelmetlen szaladni.
Másrészt hogyan is képzelte VI. Pál a szekuláris emberkép („humanisztikus eszmék”) átvételét, amikor az Egyház az élő Magisztérium által kikristályosította saját keresztény humanizmusát? És vajon kikkel akart erről „dialógust” folytatni? Ki rendelkezne legitimitással szekuláris oldalon egy ilyen dialógusra? Netán az ateista kommunista vezetők? Vagy a Frankfurti Iskola vezetői? Megválaszolatlan kérdések.
VI. Pál nevéhez fűződik az új miserend (a NOVUS ORDO MISSAE) bevezetése a zsinat után 1969-ben. Kimunkálására még a zsinat idején a pápa egy kb. 200 tagból álló munkacsoportot nevezett ki, amelynek élére Annibale Bugnini került. Bugninit körüllengte szabadkőműves bekötöttségének alapos gyanúja. A gyanú oly annyira alaposnak bizonyult, hogy a Szentszék kivizsgálást rendelt el, melynek eredményét titkosította. A munkacsoportot a zsinat tagjain kívül szakértők (concilar periti) és meghívottak segítették. Ez utóbbiak közt volt hat protestáns is… akik ugyebár a katolicizmus ádáz elutasítói.
TKA: Kecskére bízták a káposztát.
BI: Igen. De nem csak szabadkőművesek és protestánsok keveredtek bele a történetbe. Az egész folyamatnak voltak katolikus szellemi előkészítői is, mindenekelőtt Karl Rahner, aki az évezredes tan liberalizálásán dolgozott. Közel húsz könyvet írt. Hans Küng, a katolikusból lett „világteológus” szerint, akit szélsőséges liberális nézetei miatt még a zsinat utáni egyházból is exkommunikáltak, Rahner „a szabadság előharcosa (volt) a teológiában” („Protagonist der Freiheit in der Theologie“)[8]
Miközben a liberalizmus és az Isten-hit (a katolikus hit is) antitézisek. Ha belegondolunk, egy bizonyos fokig természetes ellenfelek – olyan értelemben, hogy az ember természetéből ered mindkettő. Az ember, bár szociális lény, mégis igénye van több-kevesebb egyéni mozgástérre. Másrészt valószínűleg evolutív előnyt jelentett a morális szabályok betartása is. Lehet, hogy erre vezethető vissza az emberek döntő többségének született igénye a metafizikai hitre. Ezek az ellentétes impulzusok a legtöbb egyénben egyszerre megvannak, Csak kevesen tudják valamely igényt teljesen a többi fölé helyezni.Valószínűleg Szent Ágostonra vezethető vissza, hogy a keresztény Isten-hit és Isten művének racionális reflexiója lehetővé vált (az arisztótelészi logika ennek fő eszköze volt). Ágoston volt Aquinói Szent Tamásig a nyugati keresztény egyház tanainak központi ihletője, „tanára”. Ezzel szemben a keleti ortodox egyház nem ismerte Ágostont, illetve nem törődött vele. Ott Isten létének racionális bizonyítási kísérlete herézis – Istenben hinni kell, mennél több odaadással. Kételynek nincs helye. A tan választ ad minden felmerülő kérdésre. Azok közé tartozom, akik erre a különbségre vezetik vissza, hogy Nyugaton az egyház saját maga szekuláris kreatív munkát is végzett (pl. a Bencések agrárforradalma a középkorban), hogy a katolikus egyeduralom mellett létrejöhettek szekuláris egyetemek, a reneszánsz és végül, mint az egyház egy részének önreflexiója a Luther-i reformáció, a tudományos forradalom és később a felvilágosodás (amely már magában hordozta a liberalizmust - az istentagadás gondolati mintázatát).
Világos, hogy létezik egy kultúrafüggő középmezőny, melyben az egyén szabad akarat-érvényesítése, a szociális kötöttsége és a vallás megélése egyensúlyba kerül. Ami egyben a társadalom egyensúlyát is szavatoló állapot még olyan dinamikus kultúrkörök esetében is, mint a katolikus. Az is biztos, hogy az egyházon belül, és annak jóvoltából azon kívül is (skolasztikusok) olyan felismerések születtek, melyek az egyház dogmáit feszítették. Bár az egyház ellenállt, ugyanakkor, késéssel ugyan, de idomult is.
A bő háromszáz éves léte alatt a liberalizmus, amely mindinkább vallás- és katolikus-ellenessé vált, kétségtelenül hozzájárult a dogma fejlődéséhez. 1962-ben viszont, miután az Egyesült Államok a nyugati világban sine qua non domináns szerephez jutott, Rahner a „szabadság előharcosa” az általa szorgalmazott és követői által véghez vitt „liberális szintézisével” nem gazdagította a katolicizmust, hanem végzetes csapást mért rá. Munkájuk nyomán nem valamifajta szükséges frissítés történt. Ilyen szükség nem létezett, hiszen az egyház gyarapodóban volt. Sokkal inkább ideológiai kaput nyitott a globális világhatalom számára a kintről való befolyásolásra. Politikai árulás történt.
TKA: Kik voltak a reform előharcosai?
BI: A reformista erők többnyire a holland, német és francia egyházból jöttek.
TKA: Ezt Te mivel magyarázod?
BI: Ezzel kapcsolatban csak sejtéseim vannak. Nézetem szerint Hollandiában a katolicizmus, mint már utaltam rá, ütközik a nemzeti mítosszal, valamint a református számbeli és politikai többséggel – ebből eredhet erős állami-protestáns „fűrészelés”, illetve abból adódó katolikus megfelelési kényszer. Németország a második világháború után fokozatosan „holokauszt-beteggé” vált öntudati síkon, minden pozitív kulturális kezdeményezés nemzeti és vallásos téren autoimmun szindrómába torkollik. Oda jutottunk, hogy tömeggyűléseken a militáns németgyűlölő német (!) szónokok „Deutschland verrecke!” (Németország dögölj meg!) köszöntéssel kezdik és végzik. Itt tehát a megfelelési nyomás a hollandénak többszöröse. Végül Franciaországban a Grand Orient szabadkőműves Nagypáholy működése lehet a magyarázat, mely már több mint száz éve elsőrendű politikaformáló erővé nőtte ki magát. Ehhez hozzájárul, hogy 1877-ben a Nagypáholy alkotmányából azt a mondatot törölték, amely a taggá válást a teremtő Istenben és a lélek halhatatlanságában való hithez kötötte[9]. Lehetséges, hogy a Nagypáholy áll a katolikus reformok sürgetése mögött, de az is lehet, hogy az erős marxista értelmiség nyomása. Vagy mindkettő.
TKA: Hogyan állunk a katolikus egyház nyitásával a többi egyház felé?
A zsinat vonatkozó fő határozatai a Nostra Aetate („a mi időnk”) nevet hordják. A Nostra Aetate nem jött létre előzmény nélkül – első megfogalmazásában Augustin Bea bíboros 1961-ben nyújtotta át megbízójának, XXIII. János pápának. Ebben az első formában a beadvány a "Decretum de Iudaeis" (Dekretum a zsidókról) nevet hordta. Ebben a formában nem került a zsinat elé. A szerzők jobbnak látták kiegészíteni a hinduizmusról, buddhizmusról és mohamedanizmusról szóló fejezetekkel. Ezáltal a zsidókról és a judaizmusról szóló csak egy volt a sok közül, miközben továbbra is a fő mondandó maradt. Ez utóbbit bizonyítja, hogy eltérően a többi nemkeresztény vallástól, a Vatikán szükségesnek látta a Nostra Aetate-ra hivatkozva létrehozni a „Zsidókkal ápolandó Viszony Vallásközi Bizottságát”, (Commission on Interrelegious Relations with the Jews), amely 1974-ben a „Nostra Aetate helyes alkalmazásának útmutatóját” (Guidelines and Suggestions for Implementing the Conciliar Declaration Nostra Aetate ) adta ki.
A II. Vatikáni Zsinat Nostra Aetate dokumentuma megszüntet minden akadályt a zsidó és zsinat utáni katolikus egyház közeledésének tekintetében. (Zárójelben: eddig a zsidó oldal semmi hasonlót nem produkált) . A zsidókhoz való közeledés elvi alapjainak kidolgozásában János pápa Augustin Bea bíboros közvetlen munkájára, Dr. Rose Thering tanulmányára valamint Marc H. Tanenbaum rabbi tanácsaira támaszkodott.[10]
A jezsuita Augustin Bea a zsidó kérdésben Abraham Joshua Heschel főrabbi tanácsaira is hagyatkozott. Valószínűleg utóbbi hatására törlődött az addig létező katolikus elvárás a zsidók konverziójára, valamint minden, a zsidókat hátrányosan feltüntető passzus törlése a Szentmiséből (tehát Heschel hatása Bea közvetítésével az új misét szabályzó NOVO ORDO-ra is kiterjedt!)[11]
A katolikus egyház doktrinális közelítése a zsidókhoz nem a II. Vatikáni Zsinaton kezdődött: már az első Vatikáni Zsinaton 1870-ben Lémann Ágoston és József főpap testvérek keresték a közeledést. Igaz, ők, akik kikeresztelt francia zsidók voltak, katolikus térítést végeztek a zsidók közt.[12]
Johannes Oesterreicher német ajkú morva zsidó család sarja kikeresztelkedése és papi eskűje után folytatta Lémann fivérek munkáját. Hasonlóan Démann Pál és Vermes Géza kikersztelkedett magyar zsidók és Renée Bloch francia konvertita elutasították az antijudaizmust valamint az akkor érvényes Katekizmust. 1961-ben Oesterreichert meghívták a II. Vatikáni Zsinat a zsidó kérdéssel foglalkozó munkabizottságába. 1964-ben másik két konvertita főpap, Gregory Baum and Bruno Hussar, csatlakozott Oesterreicherhez.
TKA: Vajon mekkora befolyásnak örvendtek az izraelita vallásból kikeresztelkedettek?
John Connelly, a tárgy szakavatottja úgy véli, hogy a kikeresztelkedett (értsd: zsidó eredetű) katolikus főpapok nélkül a Katolikus Egyház soha nem találta volna a kiutat a „rasszista antijudaizmus” útvesztőjéből[13].
TKA: Mi haszna volt az Egyháznak a más vallások felé tett gesztusaiból?
B.I.: Az Egyháznak semmilyen haszna nem származott a viszonyulásváltásból. Ez kezdettől fogva belátható volt, hiszen ez az egyoldalú nyitás, (hasonlóan a zsinat többi reformjához) nem született semmiféle belső szükségszerűségből. A kezdeményezők, bár katolikus főpapok voltak, de nem az egyház erősítését célozták meg, hanem a korszellemet formáló világmédiának és balliberális politikai erőknek igyekeztek megfelelni, valamint specifikusan a zsidó nyomásnak engedtek - túlbuzgón. Egyoldalú nyitás volt ez, amely semmiféle kölcsönösséget nem feltételezett. Hatvan év alatt nem is történt hasonló gesztus az érintett vallások részéről. Kapitális hibának tartok bármilyen egyoldalú politikai engedményt – az érdekek kölcsönös kielégítése, és az egyensúly megőrzése csak akkor szavatolható, ha a közeledés kétoldalú és szerződéses. Máskülönben az egyik fél óhatatlanul veszít. Esetünkben a vesztes a katolikus Anyaszentegyház, amely a külsőleg alig, de tartalmilag, tartásában és céljaiban végzetessen denaturálódott – és a romlás még tart.
TKA: Téged miért zavar az Anyaszentegyház változása? Ennyire katolikus maradtál?
BI: Nehéz lenne meghatározni, hogy mennyire is maradtam katolikus. A nyolcvanas évek végén Tőkés László barátsága által megismerkedtem a magyar kálvinizmussal. Imponált annak magyar jellege, miközben hiányoltam azt, amit mi katolikusok a mise szentségének neveztünk a zsinat előtt. De mindez a távoli múlté. Attól, amivé a katolikus egyház hivatalos vonala mára fejlődött, egyszerűen viszolygok. Az az Anyaszentegyház, amibe beleszülettem, az elérhető környezetemben megszűnt. Léteznek még bátor magyar papok, akik pozíciójukat kockáztatják a nemzeti gondolat ápolásával. Czirják Árpád esete ékes példa arra, hogy a nemzeti kiállás negatív következményekkel járhat a katolikus egyházon belül. Czirják 1999-ben a kommunizmus bukását követő időszak messze legnemzetibb, legodavalóbb és legjobb prédikációt tartotta a Csíksomlyói búcsún - meg is büntették érte. Azt is hallani lehetett, hogy ellenállt a román nyelvű misézésnek a Szent Mihály templomban. Úgy vélem, hogy Gergely ”Tiszti” Istvánt is alapvetően magyar kiállásáért függesztették fel. Szűkebb környezetemben a többnyelvű predikáció, és ájtatoskodás váltja fel mindinkább a lényeg kimondását. És a romlás, a nemzeti katolikus egyházak nemzetietlené züllesztése Rómából jön. Mióta mélyebben foglalkoztam II. Vatikáni Zsinattal, még idegenebbnek érzem saját egyházamat.
De a kérdésed első része a fontosabbik: miért zavar az Anyaszentegyház változása?
Létezik egy nagyon mélyen kódolt természetes moralitás: a rokonság és sorsközösség védelme a külső veszéllyel szemben. Az a családapa, aki a házába engedi a börtönből szabadult csavargót, látszólag jószívű - de valójában vétkes kötelességszegő, mert lánya, felesége és kisfia tőle várja a védelmet. Ha jónak akarja mindeközben magát feltüntetni, akkor álnok is. Védelem helyett fokozott veszélyt hozott a házába, családjára. Az álnok, hazug, öncsaló jóság bűnébe esett. Vagy képzeljük el, hogy az éhező, őszi esőben fagyoskodó szpáhikat, akiknek más vágyuk nincs, mint Allah nevében végre bevenni a „hitetlenek” várát, Dobó István megsajnálta volna és keresztényi jóságtól elérzékenyülve a várba tessékelte volna őket melegedni, táplálkozni és lakni – ezt aligha lehet vendégszeretetnek nevezni, ezt árulásnak hívják. Dobó elárulta volna nemzetét, királyát és vallását.
Ferenc pápa immorális és álnok, hamis jósága, amellyel az évtizedek óta folyó, de 2015-ben drámai módon felgyorsult muszlim hódítást támogatja, nem egyéb, mint az Úr által a lelkünkbe ültetett, illetve, ha úgy tetszik, az evolúció által létrehozott természetes moralitás sutba dobása. Nem egyéb, mint elárulása annak a nyájnak, amelynek védelme és gyarapítása, Péter örököse gyanánt Krisztus urunktól származó legfelsőbb kötelessége lenne.
A második zsinat feladta a külső missziót, és helyébe a többi vallással szembeni nyitást határozta el. A jelenlegi pápa ennek a tévútnak a fáklyavivője. Hogy ez milyen észbontó vadhajtásokhoz vezet, arra a legékesebb példa az az eset, amikor Franciaországban, mise közben, Rouen közelében, Saint-Etienne-du-Rouvray-ben 2016. július 26-án két muszlim hódító vallásos motivációból, lemészárolt egy papot. Az áldozatot, Jacques Hamel Abbét, térdre kényszerítették, a feje fölött arab szövegeket mondtak, átvágták a torkát, majd levágták a fejét. A 86 éves öregember férfiként halt meg, nem könyörgött életéért, és katolikus papként utolsó szavai ezek voltak: „távozz sátán!”[14] Európa a polgárháború szélén áll, a bevándorlók már nemcsak sariát követelve tüntetnek, „no go” zónákat építenek ki, nőket erőszakolnak, fehér csecsemők babakocsijába köpnek, parazitaként élnek, nyaralni járnak haza, oda, ahonnan állítólag elüldözték őket, hanem tömegesen gyújtogatnak, rabolnak, randalíroznak. A katolikus egyház feje pedig tovább zsolozsmázza a „willkommenskultur” toposzait, ahelyett, hogy felemelné a szavát a muszlim hódítás ellen.

(Az interjú készítője, Tóth Károly Antal, valamint e sorok írója Göteborgban, 2004 nyarán.)

(forrás: http://borbelyimre.blogspot.ro) 


 

[1] Lásd: Pope Paul VI. THE IDEAL OF CHRISTIAN HUMANISM. https://www.ewtn.com/library/PAPALDOC/P6CHRHMN.HTM

[2] Aláírja Msgr. Bernard Fellay, Msgr. Bernard Tissier de Mallerais, Msgr. Alfonso de Galarreta, Ecône, 2013. június 27. Lásd: http://www.katolikus-honlap.hu/1302/tissier.htm


[3] Lásd: “From Empty Pews to Empty Cradles: Fertility Decline Among European Catholics” (by Eli Berman, Laurence R. Iannaccone and Giuseppe Ragusa).

[4] Catholic Herald, 14 May 1965. Archived from the original on 2 March 2014. Retrieved 2 March 2014.
[5] Time Magazine, The Cardinal's Setback, 1963. november 23.
[6] Lásd: https://en.wikipedia.org/wiki/Pope_John_XXIII
[7] Lásd: Riport Marcel Lefebvre érsek úrral, https://apologetica-hitvedelem.blogspot.ro/2015/12/riport-marcel-lefebvre-ersek-urral.html

[8] Hans Küng: Erkämpfte Freiheit, 334. old.

[9] https://de.wikipedia.org/wiki/Geschichte_der_Freimaurerei#Frankreich
[10] https://en.wikipedia.org/wiki/Pope_John_XXIII_and_Judaism#cite_note-1)
[11] WIDE HORIZONS Abraham Joshua Heschel, AJC, and the Spirit of Nostra Aetate by Gary Spruch, 2008 American Jewish Committee. pdf, http://www.ajc.org/atf/cf/%7B42d75369-d582-4380-8395-d25925b85eaf%7D/WIDE%20HORIZONS.PDF
[12] http://rorate-caeli.blogspot.com/2008/04/first-vatican-council-and-conversion-of.html

[13] „Without converts to Catholicism, it seems, the Catholic Church would never have “thought its way” out of the challenges of racist anti-Judaism.” John Connelly Converts Who Changed the Church, July 30, 2012
http://forward.com/opinion/159955/converts-who-changed-the-church/ Connelly történész, a Berkeley egyetem professzora az „ Ellenségekből Testvér: a Zsidókról szóló Katolikus Tanítás Forradalma 1933-1965” (“From Enemy to Brother: the Revolution in Catholic Teaching on the Jews, 1933-1965,” (Harvard University Press, 2012) című könyv szerzője.


[14] https://bilddunggalerie.wordpress.com/2016/07/27/is-kopfabschneider-begehen-priestermord-unser-gebet-gilt-auch-den-taetern/

 

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog