erdelyikonyv.eu

 

 

 

 

 

 

Szemelvények Gidó Csaba tanulmányából "Az 1902-es tusnádi székely kongresszus és a székely kivándorlás kérdése" a teljes szöveg itt olvasható

Székelyföld a történelem folyamán egy sajátos gazdasági, társadalmi és kulturális entitást képezett a Kárpát-medencében. A XIX. században a székely gazdasági és társadalmi élet válságos időszakba érkezett. Székelyföld mind etnikai, mind földrajzi szempontból egy elszigetelt térséget alkotott Erdély keleti határvidékén, körülvéve románok és szászok lakta területekkel.

A székelység eladósodása és elvándorlása a kortársak szemében az erdélyi magyarság fennmaradását kérdőjelezi meg és felgyorsítja az itteni magyarság asszimilációját, valamint más nemzetek javára történő területvesztését. A XIX. század végén a székelység problémája kilép a helyi, valamint állampolitikai keretekből és az egész magyarság nemzeti problémájává válik. A székelység ugyanis meghatározó erő volt a Kárpát-medencei magyarság jelenében és jövőjében. A történelem folyamán a Székelyföld, a magyarság legkeletibb védőbástyájaként volt és van számon tartva, amely megakadályozza az erdélyi magyarság felszívódását az egyre terebélyesedő román nemzettestbe. A XIX. században a nemzeti ébredés és nacionalizmus századában a nagyfokú kivándorlás következtében a kortársak szemében ez a védőbástya az összeomlás szélére sodródott. (...)

A magyar kormány a századfordulóig a kivándorlás kérdésének nem tulajdonított komoly jelentőséget, azonban a közvélemény általános érdeklődésének hatására kénytelen volt lépéseket tenni e probléma megoldásának irányába. Így került sor Hegedüs Sándor kereskedelemügyi miniszter Székelyföldi utazására 1900-ban, aki miután visszatért Budapestre, egy leiratot intézett a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamarához, amelyben felvázolta egy nagyszabású székely akció tervét, amely révén megoldható volna a térség problémája. Ugyanakkor felkérte a kamarát, hogy alakítson bizottságot, amely tanulmányozza a lakosság helyzetét és véleményt formál a régió gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetéről.11 A kamara 1901 39 márciusára begyűjtötte a Székelyföldre vonatkozó adatokat, majd felterjesztette véleményét a kormányhoz. A székely probléma véleményezésénél első sorban a közlekedés elmaradottságát, a vasút hiányát emelték ki, amely stagnálásra kényszeríti az egész székely gazdaságot. A Székelyföld problémáját leginkább ismerő két erdélyi egyesület - Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) - vezető személyiségei 1901-ben szintén elhatározták egy kongresszus megszervezését a székelység bajairól és elküldték ennek tervezetét Hegedüs Sándor miniszternek. Mind a miniszter, mind más egyesületek - így az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) is - támogatták az ötletet, amúgy is az utóbbi akart egy kongresszust szervezni a székely kivándorlásról és most késznek mutatkozott, hogy létrejöjjön egy olyan találkozó, amelyen megbeszélésre kerülne e térség minden problémája. 1902. január 16-án Budapesten, az Országházban a székelyföldi képviselők az érdekek egyeztetése végett értekezletet szerveztek az illetékes egyesületek vezetőinek. Elhatározták, hogy az EMKE, OMGE, EKE, EGE, Marosvásárhelyi Székely Társaság együttesen hívja össze és rendezze a kongresszust, az OMGE, EKE és az EGE előtanulmányainak felhasználásával. Ugyanakkor az illetékes egyesületek egy közös rendező bizottság felállítását határozták el.12 Rövid időn belül azonban vita bontakozott ki az OMGE és az EKE között, amelyet a korabeli sajtó „kanapé kérdésnek” csúfolt. Az ellenségeskedés oka, hogy 1902. február 15-re a székely képviselők kérésére az OMGE Marosvásárhelyre összehívta a Székely Kongresszust. Ezt zokon vette az EKE, ugyanis szerinte ezzel az OMGE megsértette az 1902. január 16-i megállapodást, mely szerint az előértekezletet csak az illető egyesületek közös elhatározásával lett volna szabad összehívni és akkor, amikor mindegyik fél a kongresszus által felhasználandó munkálataival elkészült. Az EKE azzal vádolta az OMGE-t, hogy a székely kongresszust az agrárius mozgalom népszerűsítésére szeretné felhasználni. Az elkövetkező napok újságcikkeiben mindkét fél próbálta bebizonyítani saját igazát és a vita azzal zárult, hogy az EKE és az Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE) kijelentette, hogy nem vesz részt a megrendezendő székely kongresszuson. A székely értelmiség, valamint sajtó egy része bizalmatlan volt a távoli Budapestről hirtelen megjelenő OMGE tagokkal szemben, akiknek többsége ez alkalommal járt először Székelyföldön és csak felszínes ismeretekkel rendelkezett e régióról. Egyesek elképzelhetetlennek tartották, hogy az EKE és az EGE, erdélyi egyesületek, melyek ismerik a székely társadalom problémáit, a kialakult visszás helyzet miatt ne vegyenek részt a kongresszus munkálatain. Az 1902. február 15-én sorra kerülő vásárhelyi találkozón a fent említett két egyesületen kívül mindegyik civil szervezet megjelent és megválasztották a kongresszust szervező bizottság tagjait. Elhatározták, hogy a Kongresszus helyét és idejét a rendező bizottság állapítsa meg és egy kongresszusi irodát állítsanak fel, melynek feladata az ügyrendi tevékenység irányítása.13 Az 1902-es év elejétől országszerte megnőtt az érdeklődés a Székelyföld iránt, számos székelységgel kapcsolatos rendezvényre került sor. Februárban Debrecenben megszervezték a székely írók napját, amelyen jelen volt Benedek Elek, Gyulai Pál, Jakab Ödön és Benedek János.14 A székely társaságok ülésén a székelységet érintő fontos kérdések mellett egyre több szó esik a székelység erkölcsi életéről, hagyományos életviteléről, amelyre hatást gyakoroltak a messzi idegenből hazatért kivándorlók által hozott új szokások. Ma nevetségesnek hangzik, hogy például a sepsiszentgyörgyi Tanítókör és Székely Társaság hadat üzent a címkórság és a „kiszti hand” köszönési forma ellen. Kijelentették, hogy „egy-egy székely leány eldobja magáról a székely viseletet és felölti a vigánót, a cifra kalapot és az első dolga, hogy úton- útfélen kiszti handdal üdvözli ismerőseit, kik erre jót nevetnek s azt szokták mondani: na ez is megcivilizálódott, mit így kell érteni, hogy erkölcsileg meghalt.”15 Egyre több szó esik a Romániában vagy nagyobb magyarországi városokban munkát kereső székely lányokról és asszonyokról, akik erkölcsi romlás veszélyének vannak kitéve. A brassói Székely Társaság és annak elnöke Kóos Ferenc kezdeményezte a Brassóban szolgáló székely cselédlányok 40 oktatását. A kongresszust rendező bizottság látva kifejtett munkásságát, felkérte Kóos Ferencet, hogy a kongresszuson részletes beszámolót tartson erről a témakörről.(...)

Rövid időn belül Tusnád fürdőt elárasztották a kongresszusi vendégek, akik számára a rendező bizottság ismerkedési estélyt szervezett, amelyen jelen voltak a környező helységek tehetősebb tagjai, családjaikkal együtt. Szinte lehetetlen felsorolni azokat akik jelen voltak a kongresszuson, ezért csak a nevesebb személyiségek megemlítésére szorítkozom. A földművelésügyi miniszter képviseletében megjelentek: Sándor János, székely kormánybiztos; Balog Vilmos és Horváth Sándor miniszteri tanácsosok; Tervei Imre osztálytanácsos; Sierbán János tejgazdasági felügyelő. A honvédelmi miniszter képviseletében Hoffmann Hugó vezérkari ezredes, Láng Lajos kereskedelemügyi miniszter képviseletében Reviczki Konrád miniszteri tanácsos és Micsek Endre miniszteri titkár. Jelen voltak a székely vármegyék fő- és alispánjai és rajtuk kívül természetesen a kongresszust megszervező egyesületek tagjai, az erdélyi történelmi egyházak és különböző kulturális egyesületek képviselői és nem utolsó sorban a hétfalusi csángóság, valamint a bukaresti Magyar Társulat is képviseltette magát. A kongresszus munkálatainak megnyitására 1902. augusztus 28-án került sor. A megnyitó beszédet a rendező bizottság elnöke Bedő Albert mondta. Beszédében kiemelte, hogy a kongresszus azért ült össze, hogy megvitassa azokat a földművelési, ipari, kereskedelmi és közművelődési kérdé- seket, amelyeknek törvényhozási, kormányzati vagy társadalmi úton való megoldása alkalmas lehet a székely nép szenvedő helyzetének javítására és kivándorlásának csökkentésére. Kiemelte, hogy „a kongresszus dolgozni jött annak a népnek a megmentésére, melyet az isteni gondviselés azért állított e helyre a székelyek földjére, hogy benne és a kebeléből másfélezer év óta fel-feltörő ősi erőben itt a régi Etelköz legközelebbi magyar szomszédságában kiapadhatatlan forrást alkosson annak a magyar nemzetnek örökké való éltetésére, felfrissítésére, melyet a népfajok életének és elmúlásának sorsát természetszerű következetességgel intéző örök törvények a Duna által elfoglalt keleti vidékének gazdasági mívelésére és uralmára s a kelet-európai népek kulturális fejlődésének is védelmére és segítségére rendeltek!” (...)

A kongresszus záróülésére 1902. augusztus 30-án került sor, báró Kemény Kálmán díszelnök vezetésével. „A székely kongresszust azt hiszem nem szabad úgy felfogni, hogy ez védekezés vagy támadás más nemzetiségekkel szemben. Mi senkit sem támadunk. Mi elismerjük mindenkinek a jogait, mi csupán a kivándorlás ellen védekezünk...” - mondta Kemény Kálmán a zárógyűlés megnyitásának alkalmával. (...)

Az 1902-es tusnádi székely kongresszus jelentősége

Az 1902-es tusnádi székely kongresszusról számtalan vélemény látott napvilágot a XX. század folyamán. A kongresszust már szervezésének pillanatától vegyes érzelmekkel kísérték figyelemmel a kortársak. Az agrárius mozgalom hívei, valamint a kongresszuson jelenlévők a kongresszus munkájának az eredményességét próbálták kidomborítani. A kongresszustól távolmaradt egyesületek tagjai viszont éppen az ellenkezőjét állították, véleményüket a Székelyföldön főképp a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet tolmácsolja. „Nemes székely kongresszus! Beszéljetek, szónokoljatok aranyszájú Szent János mézédes szavaival. Beszéljetek a székelyek nagy nemzeti és honvédelmi hívatásáról, álmodjatok utakról, vasutakról, iparról, iskolákról, bányákról, kincsekről, a jövő század regényéről, melyet költői képzeletetek a székelynek hitetek és reményeitek birodalmában terem, azonban az a sok szép beszéd, az a sok gyújtó szónoklat mind csak szó, pára és regény fog maradni.” 32 Hasonlóképpen negatív véleményé- nek ad hangot a későbbiekben Bözödi György is: „...a ‘székely kongresszus’ három napon keresztül tárgyalta a székely nép kérdéseit, de gyakorlati eredménye mondhatni semmi sem lett. Nem is lehetett. Az országszerte feltűnést keltett székelyföldi elszegényedés és kivándorlás tanulmányozására olyan emberek gyűltek össze, akik a néppel kevés közösséget éreztek. Akik valóban a nép hangját szólaltatták meg a lényeges kérdésekben azokat elhallgattatták. Amint valaki elmésen megjegyezte a hivatalos minőségben jelenlévők negyedrésze arisztokrata, fele idegen, másik negyed része pesti úr és még egy negyed zsidó. A kongresszus helyéül Tusnádot választották, ahol üdülésnek is lehetet venni a három napot.” 33 A székely kongresszus vezetése, mint ahogy Bözödi György is céloz rá, a közép és nagybirtokosság kezébe csúszott át, amely nem volt híve a radikális változásoknak. Ennek következtében az általuk képviselt állásfoglalások jutnak érvényre a kongresszus által megfogalmazott határozatokban. Javaslataik többsége a kivándorlás problémájának megoldására első sorban adminisztratív jellegűek és a fennálló gazdasági gondokat az agrárius mozgalom szellemiségének kereteiben képzelték megoldani. Ugyanakkor szinte minden előadás alkalmá- val előbukkan a „kevesen vagyunk” tudata, Erdély elvesztésének a gondolata, amely egy kis nép bizonytalanságának érzését hordozza egy nagy országban és ennek is egy olyan térsé- gében, ahol államalkotó nemzetként kisebbségben él. Ennek következtében kialakul egy sajátos érzékenység a kivándorlást illetően. A kongresszus jegyzőkönyvei jól dokumentálják, hogy a magyar uralkodó osztályok nem tudtak vagy nem mertek behatolni a kivándorlási jelenség ok és okozati összefüggéseibe. De érzékelniük kellett - gazdasági érdekeltségeiken túl -, hogy az ország területén élő más nemzetiségek körében egyre erősödő nacionalizmus ellen csak a saját nemzeti létük megerősítése által tudnak eredményesen védekezni. Persze azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a kivándorlás kérdéséről folytatott vitákban a gazdasági és társadalmi élet valamennyi problémájáról szót lehetett ejteni. Így nem véletlen, hogy a századfordulón a kivándorlás kérdése egy hatásos közvetlen politikai eszköz szerepét tölthette be a magyarországi hatalmi küzdelmekben. A kongresszus nagy nyilvánosságnak örvendett és ennek hatására a magyar kormány lépéseket tett a fennálló problémák megoldásá- nak irányába. Ezáltal került sor a székely akció beindítására, a székelyföldi miniszteri kirendeltség megszervezésére. A földművelésügyi minisztérium segítségével több száz gazdakört alapítottak, tanfolyamokat szerveztek. 1907-ben a székelyföldi miniszteri kirendeltség már 206 falusi gazdakörnek 10 971 taggal folyó működéséről számol be.34 Előadásokat és megbeszélé- seket tartanak a falusi gazdakörökben, olyan gazdasági problémákról, amelyek legközvetlenebbül érintik a falusi nép életviszonyait. 1905-től szakmai kirándulások voltak a földműves iskolákba, szász gazdaságokba, kecskeméti zöldségesekbe, állattenyésztő telepekre. Megszer- 46 vezték a háziipari oktatást, népkönyvtárakat létesítettek, ingyenes jogi tanácsadást indítottak be, amelyek a székelység felvilágosítását szolgálták. Legeredményesebbek a tenyészállatok nevelése, a legelők feljavítása, valamint a modern földművelési technikák megismertetése érdekében tett erőfeszítések voltak. Az oly sokat vitatott kivándorlási politikáján a magyar állam nem sokat változtatott. 1909-ben napvilágot látott egy új kivándorlási törvény, de ebben is a kormány ragaszkodik a liberális eszmékhez és újra megfogalmazódik, hogy a kivándorlást megtiltani nem lehet, a szándék annak korlátozása, szigorúbb intézkedésekkel. A nagy érdeklődésnek örvendő székely vasúthálózat kiépítésének terén sor kerül részleges előrelépésre azáltal, hogy kiépül a székely körvasút befejező szakasza, a Szászrégen-Déda-Gyergyószentmiklós-Madéfalva közötti vonal. Ezen kívül megépítik a Nyárád menti keskeny vágányú vasútvonalat, valamint meghosszabbí- tást nyert a háromszéki vasútvonal Kézdivásárhelytől Bereckig és a Kis-Küküllő völgyi vasútvonal Sóváradtól Parajdig. A XX. század első évtizedében fokozatosan a székelyföldi városok elnyerték egy modern polgári kisváros képét. Kórházak, közigazgatási és közművelődési intézmények épületei nőttek ki a földből. Villanytelepek létesültek a jelentősebb városokban, sor került az utcák csatorná- zására, vízvezeték rendszer, telefonhálózat kiépítésére, a járdák aszfaltozására. Megindult a helyi kis- és középipar fejlődése, Marosvásárhely Erdély egyik jelentős ipari központjává nőtte ki magát. Ugyanakkor a vasútépítés hatására megnőtt az eddig elszigetelt fürdőhelységek látogatottsága s ezáltal a székelyföldi turizmus is megindult a szárnybontogatás útján. A XX. század elején a székely gazdaság és társadalom kezd magára találni, és ebben bizonyos mértékig szerepet játszott a székely kongresszus is. A kongresszus ugyanis jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az állam jobban odafigyeljen a székely problémára és nagyobb anyagi áldozatokkal próbáljon segíteni a fennálló bajokon. A székelyföldi miniszteri kirendeltség az állam által biztosított évi 2-300000 korona költségvetéséből nem tudott radikális változtatást produkálni, de távlatilag mégis hozzájárult a Székelyföld fejlődéséhez.

 

 

Kapcsolat

Szék-helyek.ro hírportál

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, az www.nagyhaboru.szek-helyek.ro oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál) szellemi tulajdonát képezi, vagy jogvédelem alatt áll.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.hirlap.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog