Umberto Eco keményen támadja a közösségi hálózatokat: „Ez az ostobák inváziója. A tévé a falu hülyéjét tolta előtérbe, akivel szemben a néző magasabb rendűnek képzelte magát. Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét” 

Kézdivásárhely főtere 1917.

A románok kézdiszéki betörése 1916. augusztus 27. Elbeszéli: Zábrák Gyula tizedes.

"Némelyik szekéren 8 — 10 gyermek is volt, öregek, betegek, borjuk stb. A kocsik után oda voltak kötve tehenek és más háziállatok. A legtöbben a nagy sietségben a legszükségesebb dolgokon kívül mást nem igen tudtak magukkal hozni. 2 — 3 sor kocsi haladt egymás mellett az utakon, az utmelletti földek, mezők meg tele voltak háziállatokkal.

Ezer- meg ezer darab marhát hajtotta magukkal, mégis megszámlálhatatlan sok maradt hátra minden néven nevezendő más értékkel, vagyonnal együtt prédául az oláhoknak. Rettenetes népvándorlás volt ez. Olyan lehetett a magyarok
bejövetele, de akkor mások voltak a körülmények. Aug. 29-én reggel mi is ott hagytuk Földvárt, Szász magyaros, Szászveresmart, Olthévizen át Homoródra mentünk. Azt hiszem, 35 km. nyugatra
Földvártól. Ez a hosszú ut végig, az utmelléke, sőt még a mezők is tele voltak menekülőkkel. Az utpartokon már akkor sok volt az elhullott állat. Nem bírták a hosszú utat, különösen nagyon sok sertés maradt el. Szegény menekülők is borzasztó sokat szenvedtek, különösen az a sok kis gyermek; a nagy hőségtől és a vízhiánytól, mert az elsők mindenütt kimerítették a kutakat. Föntről a hegyi legelőkről is ezerével hajtották le a nyájat, hogy megmentsenek amit lehet. Az utak mellett levő kukoricákat, burgonyákat stb. mind meg élték, letiporták, tönkre tették. Pusztult ott minden. 29. 30-án. Homoródon maradtunk, 31-ikén visszavonultunk Kőhalomra. Ott 12 napig maradtunk. Szeptember 8— 10-ke közt szűnt meg a menekülők özönlése, de addig éjjel nappal jöttek. Az ember éjjel-nappel mást sem halltt mint a sokaság moraját, kocsik zörgését, zúgását, káromkodást, állatbőgést stb. Sokan elmenekültek, sokat magukkal vittek, — már úgy értem, hogy a sok ember vitt el sokat, de ha egyenként számítjuk őket, akkor úgyszólván semmit se vittek el. — Ott maradt minden: gabona, bor, állat, gazdasági fölszerelések, bútorok, ruhanemű stb. És ha tekintetbe vesszük, hogy az erdélyi nép milyen gazdag volt, különösen amerre én jártam, csak akkor alkothat az ember magának fogalmat arról a rettenetes, több milliárdnyi kárról, amit szegény honfitársaink szenvedtek.
Kőhalomból szept. 12-én Sövényes, Szászkeresztur, Szászdálya és Volkányon át Segesvárra vonultunk vissza. Katonáink nem voltak, mit tehettünk? Segesváron okt. 2-ig voltunk. Ez alatt az idő alatt megismertem Segesvárt; részt vettem a Petőfi szobor leszerelésén és elszállításán is. De végre megalakult hadosztályunk október 2-án ütött az előre indulás órája. Mondhatom, remegve vártuk. Nem kívánkozott onnan egy ember se haza, mint Oroszországból, hanem csak előre! volt a jelszó, boszut állni a rablókon, az emberiség legaljasabbján a rablásért és honfitársaink szenvedéséért. Okt. 2-án reggel Volkányon át Szászdályáig mentünk. 3-án nagy ütközetünk volt Hégentől keletre. Hégenbe 3-án reggel értünk. Ott nagyon megvertük az oláhokat. 4-én Moha fölött vertük meg őket. Hégen, Réten, Mohán át Leninekbe mentünk még 4-én. Erre már mindenütt, szanaszét hevert a sok oláh halott és so'k mindenféle fölszerelés. Ezek már fölszabadított falvak voltak. A népek mindenütt imádkozva és sírva fogadtak bennünket. »Áldassék az Ur szent neve, hogy magukat ide segítette, hogy megszabadítottak bennünket az oláhoktól; mindenünket elvitték, koldussá tettek« mondták az emberek öröm könnyek közt."
(Folytatjuk.)

Megjelent Harangszó 1917