Szerző: Tóth Miklós Bálint

Annak dacára, hogy az élete jelentős részét emigrációban töltő író végzetes történelmi veszteségként tekintett e gondolkodásmód háttérbe szorulására, világosan érzékelte és részletekbe menően elemezte annak összetett, ellentmondásokkal terhelt karakterét.

 

Ahogy 1964 óta minden esztendőben, idén is április 11-én ünnepeljük a magyar költészet napját. Köztudott, hogy az eseményt József Attila születésének napján rendezzük meg, azonban az kevésbé ismert, hogy ekkor látta meg a napvilágot a magyar szépirodalom egy másik neves alkotója, Márai Sándor is. Az 1900-ban Kassán született író terjedelmes életműve az elmúlt három évtizedben a magyar irodalmi kánon szerves részévé vált, ám hatása nem korlátozódott csupán a kulturális térre. Személye és munkássága a rendszerváltást követően élénk közéleti viták középpontjába került, ami nem csoda, hiszen Márai mint a politikai-történelmi kérdések iránt komolyan érdeklődő alkotó számos művében foglalkozott efféle problémákkal. S noha neve és az általa fémjelzett polgári gondolat manapság talán kevésbé van jelen a politikai diskurzusban, továbbra is elmondható, hogy

az író nem pusztán irodalmi tekintetben, hanem a politikai gondolkodás perspektívájából nézve is figyelemre méltó szerzőnek számít.

Jelentősége annak ellenére is egyértelmű, hogy Márai világnézete egyáltalán nem mentes az ellentmondásoktól. Mindezt remekül szemlélteti, ahogy a ’90-es évek végén, 2000-es évek elején bal- és jobboldali politikai szereplők egyaránt Márai-citátumokkal kívánták alátámasztani saját mondanivalójukat, és egyfajta kisajátítási verseny keretében igyekeztek saját táboruk ikonjaként azonosítani az írót. S hogy melyik félnek volt igaza? Egyszerre mindegyiknek és egyiknek sem. Márai szövegeiben ugyanis szép számmal találhatóak olyan gondolatmenetek, amelyek alapján egyidejűleg sorolhatjuk őt a konzervatív, a liberális vagy éppen a harmadikutas gondolkodók közé, vagyis műveiből egymással szöges ellentétben álló politikai pozíciók is kiolvashatók. Ez értelemszerűen kétségeket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a szerzőre érdemes-e egyfajta referenciaként, Révész Sándor kifejezésével élve „orákulumként” tekintenünk.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az író alkotásait olvasva ne találhatnánk egyértelműen beazonosítható és következetesen meglévő gondolati elemeket. Itt mindenekelőtt a polgári eszmét kell kiemelnünk, amely szorosan összeforrt Márai nevével. Felfogásában a polgár egy olyasfajta magatartás-, sőt, létforma képviselője, amely központi szerepet játszott az európai civilizáció történetében. Márai szerint a polgárság hozzájárulása több szempontból is döntő jelentőségű volt: kulturális értelemben kulcsszerepe volt a nyugati műveltség kereteinek megteremtésében, gazdasági-politikai tekintetben pedig megalapozta a békét és prosperitást hozó rend feltételeit. Mindazonáltal a 20. század kataklizmái lényegi változást hoztak, s a szélsőséges politikai ideológiák, mindenekelőtt a nácizmus és a kommunizmus előretörése e társadalmi osztály térvesztéséhez vezetett.

Márai Sándor regényeiben és több évtizedet átölelő naplóiban is kiemelt figyelmet szentelt a polgár figurájának és az őt háttérbe szorító történelmi folyamatoknak. Annak ellenére, hogy egyfajta ideálként tekintett az előbbire, komplex módon értelmezte annak ambivalens természetét. Egyrészt egyedülálló erényének tartotta hagyománytiszteletét, szilárd erkölcsi alapállását és politikai felelősségvállalását, melynek köszönhetően hosszú időn keresztül képes volt ellensúlyozni a radikális eszmék formájában jelentkező politikai divatok káros hatásait. Másrészt világosan látta a polgári magatartásmód kikerülhetetlenül meglévő árnyoldalait is: érzékelte, hogy ezen autonóm gondolkodásmód magában foglalja az egy idő után szükségszerűen rutinná üresedő szokások megkérdőjelezését vagy akár az azok elleni lázadást is, ebből következően pedig – bármennyire is furcsán hangozzék – időről időre feltételezi a polgári tradíciókkal való szembenállást is. Mindezt Márai a következőképpen fogalmazta az Egy polgár vallomásaiban: „Nincs egyetlen emberem, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám; nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.

A rend és a lázadás sajátos dualitása nem csupán a polgári attitűd vonatkozásában figyelhető meg, hanem valamiképpen jelen van a (polgári) demokráciáról való gondolkodásunkban is. Amikor e politikai berendezkedésről esik szó, rendre két koncepció, két világlátás feszül egymásnak. Az egyik megközelítés szerint a demokratikus működésmód nem más, mint emberi konfliktusaink békés, kiszámítható keretek közt történő elrendezésének módszere. Ebben a felfogásban a legfőbb politikai cél, hogy a forradalom és anarchia állapotát elkerüljük, s még ha tökéletlenül is, de képesek legyünk civilizált módon együtt élni a velünk egyet nem értőkkel. Ezzel szemben áll a demokrácia klasszikus koncepciója, amelyet helyesebb felfogni egyfajta érzületként. Ez szembehelyezkedik mindenféle írott vagy íratlan társadalmi és politikai szabályrendszerrel, hiszen a népakarat hiánytalan érvényre juttatásának korlátozását véli felfedezni benne. E megközelítés a politikához vallásos hevülettel közelít, s úgy tekint rá mint a tökéletes politikai rendszer, azaz a földi megváltás elérésének eszközére. E probléma politikaelméleti precizitású kifejtéseként is olvasható Márai egy kevésbé ismert műve, az Ítélet Canudosban című kisregénye.

Nyilvánvaló, hogy ez a – személyes és társadalmi szinten egyaránt fellelhető – kettősség vissza-visszatérően foglalkoztatta Márait: akár élettörténetét, akár politikai nézeteinek alakulását vizsgáljuk, jól láthatjuk, hogy gondolkodását mélyen áthatotta a rendezettség és a rendezetlenség igényének váltakozása. Sőt munkásságából az is kitűnik, hogy a polgári magatartás paradoxonja őt magát is rendszeres (ön)reflexióra késztette. Azonban a benne időről időre feltámadó kételyek ellenére, pontosabban fogalmazva azokkal összhangban mindvégig kitartott ezen eszme mellett: vallotta, hogy ez az a világnézet, amely lehetőséget teremt számunkra az egymással aligha összebékíthető gondolati irányok komolyan vételére s ezzel szoros összefüggésben értelmes és konstruktív politikai diskurzus lefolytatására.

Mindent egybevetve elmondhatjuk, hogy – a legtöbb íróhoz és költőhöz hasonlóan – Márai munkáit olvasva is tévedés koherens felfogást, pláne valamiféle politikai iránymutatást várni.

Ám akkor is hibát követünk el, ha erre hivatkozva negligáljuk az életmű értékeit. Jobban járunk, ha az önmagával is viaskodó-vitatkozó polgár gondolkodásának lenyomataként tekintünk rájuk, akinek újra és újra feltett kérdései kétségtelenül bizonytalanságról árulkodnak, ám éppen ezért végső soron az önkorrekció lehetőségének igazi letéteményesei.

 

Forrás: corvinak.hu

Kapcsolat

Szék-helyek.ro 

525400 Kézdivásárhely

42-es Udvartér 1.sz.

Telefon: 0040 742 210 505

E-mail: szekhelyek@gmail.com

Kapcsolattartó: Tóth László


Adatkezelési tájékoztató 

Felhasználási feltételek

Szerzői jogok

  Minden, a Nagy haború  oldalain megjelenő tartalom (cikk, kép, videó, egyéb) a Szék-helyek portál  (továbbiakban Portál)  jogvédelem alatt áll. A szerző engedélyével másolható vagy sokszorosítható.
A www.felsoharomszek.szek-helyek.ro és www.szekhelyek.szek-helyek.ro  hírei, véleményei szabadon idézhetők és felhasználhatók, az eredeti forrásra mutató hivatkozás elhelyezésével.

Bővebben szerzői jog