Roxana Tudor 20180118 Roxanát mélyen elszomorítja a Romániában zajló gyűlöletkeltés az autonómia kérdése körül (Fotó: MH)

"Egy magyar dal meggyógyította, a magyar kultúra elbűvölte, végül úgy döntött, hogy ő maga is magyarrá válik – íme Roxana Tudor bukaresti reklámmenedzser nem hétköznapi története

 

>>A szívem magyar / Nincs bennem kérdés / Semmi nem tisztább / Nincs semmi más<< – így szól Roxana Tudor Pont című verse, amelyben a magyar nyelv és kultúra iránti szerelméről vall. A dél-romániai születésű, bukaresti reklámmenedzser életét harmincöt évesen egy baleset fenekestül felfordította. Olyan spirituális élmények érték, amelyek hatására rádöbbent, hogy tősgyökeres oltyán létére „mi egy vérből valók vagyunk”. Azóta időt és energiát nem sajnálva törtet kitartóan a magyarrá válás útján, követve szíve parancsát. Roxana lapunknak mesélte el magyarrá válása csodás történetét.

– Honnan jött ez a magyarságtudat? Vannak magyar felmenői?

– Egy szem se. Olténiában, Dél-Romániában nőttem fel. Nyolc évvel ezelőtt kerültem Bukarestbe, hogy a szakmámban dolgozhassak – most egyébként üzletfejlesztési vezető vagyok egy reklámügynökségnél. Korábban nem szimpatizáltam a magyar kultúrával, magyar szóval se nagyon találkoztam. Aztán egyszercsak rám zuhant egy könyvespolc.

– Egy könyvespolc?

– Igen, otthon. Majdnem eltörte a gerincemet. Ez 2015 májusában történt, onnantól kezdve hónapokig kórházról kórházra jártam, ágyhoz voltam láncolva, alig ettem, éjjel-nappal üvölthetnékem volt a fájdalomtól. Közben állandóan egy furcsa magyar zene visszhangzott a fülemben, amit talán egy hónappal a balesetem előtt hallottam először. Zámbó Jimmy egyik dala volt – tudom, nem a legmélyebb, legtartalmasabb zene – de számomra úgy hatott, mint valami mennybéli orvosság, amely enyhítette a fájdalmaimat, és megnyugtatott. Már lábadoztam, amikor elkezdtem kutatni a dal és az édes nyelv iránt, amelyen hozzám szólt. Próbáltam magyarul tanulni, a nulláról, főleg az internet segítségével, eléggé keservesen. Még mindig nevethetnékem támad attól, ahogyan hiába próbáltam ezredszerre is megjegyezni a számok nevét vagy azt, hogy „csütörtök”. Bár egyébként hobbim a nyelvtanulás – beszélek angolul, franciául, olaszul, valamennyit bolgárul, portugálul és héberül is, egy kicsit németül, spanyolul, törökül és fársziul, a magyar lehetetlen küldetésnek tűnt. Egyszer majdnem feladtam, de már késő volt: már a részemmé vált. Hiszem, hogy ami egyszer segített túlélni, veled marad egész életedben. Szóval vettem könyveket, magyar zenéket hallgattam – még mindig jobban éneklek, mint beszélek magyarul, nincs elég beszédrutinom, a hargitaiak szerint meg pesties a tájszólásom –, magyarokkal kezdtem barátkozni, ilyesmik.

– Mit szólt mindehhez a környezete?

– A családom és a barátaim rossz viccnek gondolták, remélték, ha meggyógyulok, abbamarad ez az egész. Mire mész a magyar nyelvvel? Kérdezgették. Hogy mire? Éppenséggel az életemet köszönhetem neki, és már nem is tudok nélküle élni. Fájdalmas és egyszerre csodálatos útja volt ez a boldogságnak. Végül ők is elfogadták, hogy megváltoztam, s hogy a szívem már magyar. Azóta a munkahelyemen „magyar hölgy” a becenevem, a barátaim pedig már engem kérdezgetnek mint bennfentest magyar kultúráról, hagyományokról, gasztronómiáról. Engem pedig boldoggá tesz, hogy segíthetek nekik ráébredni a szó szerint mellettük élő csodára. Fénylik a tekintetem, amikor a magyarságról beszélek – szokták emlegetni. Persze vannak románok, akik átkoznak azért, mert „átléptem a másik csapatba”, árulónak és még rosszabbnak neveznek, de ez már lepereg rólam. Az ő problémájuk, ha ennyire szűk látókörűek. A magyarok viszont tárt karokkal és nyitott szívvel fogadtak, úgy bántak velem, mint családtagjukkal. Ez nagyon megindított, olyan jó volt átölelni őket, és könnyes szemmel velük énekelni az Ismerős Arcoktól a Nélküledet… S száz meg száz üzenetet kaptam, ismeretlenektől, a legtöbb így szólt: „Le a kalappal!”, vagy „A szívek nagykövete vagy!”, vagy éppen „Te egy oltyán vérű, magyar szívű csodabogár vagy!”, és még sok más. Sokszor könnyezve olvastam őket. De gyűjtöm a múlt lenyomatait is.

– Például?

– Régi magyar képeslapokat. Az öcsémtől kaptam egyet a balesetem után, amit Székelyudvarhelyről küldtek Kolozsvárra még a világháború idején, egyből beleszerettem a városba. Azóta keresem az ilyesmit, száztíz éves a legrégebbi darab. Régi dokumentumokból, személyi okmányokból is van már vagy hetvenem a mai Magyarországról és Erdélyből egyaránt, iskolai igazolványtól kezdve egy 1892-es költségvetési nyilvántartásig. Egy magyar úriember egy igazi kincset, az ükapja 1877-es katonaigazolványát ajándékozta nekem, ez nagyon megindító volt. De régi magyar könyveket is elkezdtem gyűjtögetni.

– Volt korábban Magyarországon?

– Igen, Budapest a balesetem előtt is szerelem volt első látásra, ahol rögtön otthon éreztem magam, talán azért is, mert én is a Duna mellett nőttem fel, na meg a sok műemlék, az épületek, a Parlament, a levegő, a nevetés, a vendégszeretet, ezek így egyszerre érintettek meg. Talán előjel volt? Mintha az őseim hívtak volna a szent földjükre, hogy rádöbbenjek, a szívem ide tartozik. Amikor Jókai Mórtól olvastam az És mégis mozog a földet, lenyűgözött, mennyire úgy írta le a korabeli fővárost, ahogyan én is elképzeltem. Keserédes érzés volt, nem véletlenül vigad sírva a magyar. Sajnos a munkám miatt azóta sem jártam Budapesten. De, mint egy kedves ismerősöm mondta, „ami késik, az jön”. Rengeteg kedves meghívást is kaptam már oda, és biztosan nem úszom meg könnyek nélkül a látogatást, az érzést, hogy rokonokhoz érkeztem. És természetesen virágot is viszek Zámbó Jimmy sírjára, hálából, hogy megnyitotta a fülemet az édes magyar nyelvre.

– Gondolom, azóta szélesedett a zenei palettája.

– Persze, hiszen otthon, a munkahelyemen és útközben is magyar zenéket hallgatok. Mindenevő vagyok: a székely himnusz volt a csengőhangom, de a már említett Ismerős Arcok, Edda Művek, Omega mellett Koncz Zsuzsa, Rúzsa Magdi, a Budapest Bár és még sok más is belefér.

– Mit ajánlana belőle a román barátainak, és mit a magyaroknak?

– Román ismerőseimnek Lajkó Félixtől szoktam ajánlani A madárnak című dalát, a magyaroknak pedig Ciprian Porumbescu Ballada hegedűre és kórusra című művét vagy a jól ismert Pacsirtát, Lakatos Sándor zenekara előadásában. A zene összehozza a nemzeteket. De az irodalom is fontos. Bár a legközelebb Vörösmarty Mihály Szózata áll hozzám, a románoknak egy másik kedvenc versem, József Attila Tedd a kezed című versét szoktam ajánlani, a magyaroknak pedig hasonló okokból Nichita Stănescu Egy kérdés című versét. Ez Tóth Irén fordításában így hangzik: Mondd: ha elkapnálak valamikor, / és megcsókolnám a talpadat, / ugye sántítanál kissé utána, / félve, hogy eltaposod csókomat?"

Veczán Zoltán

Magyr Hírlap

• < Előző