Túlságosan gyorsan túltettük magunkat Orbán Viktor magyar kormányfő hagyományos tusnádfürdői beszédén. Figyelmesen olvasva, ez egy igazi európai kiáltvány.

Úgy tűnik, Orbán Viktor már abba a szakaszba lépett, amikor a történelmi öröksége foglalkoztatja.

Az egymás után (2010-ben, 2014-ben és 2018-ban) megnyert választások meggyőzték, hogy egy új politikai rendszer, egy nemzeti és keresztény alapokra támaszkodó új alkotmányos rend felépítésére kapott felhatalmazást. Most némiképp misztikus fogalmakkal mutatja be küldetését: egy „új kor” felépítését, egy új „spirituális rend” körvonalazását, új kulturális modellek, társadalmi normák és erkölcsök feltalálását. A végállomás nem más, mint egy olyan típusú ökoszisztéma, mely biztosítja az uralma alatt bevezetett politikai modell, az illiberális demokrácia meggyökeresedését és fennmaradását. Sőt, arról álmodozik, hogy illiberális boszorkánykonyháját az egész térségre kiterjesztheti. Az új szellemi pólus szíve Közép-Európa, egy Nyugat-Európától teljes mértékben különböző térség, egy konzervatív koordináták mentén meghatározott civilizációs mag kell legyen. Számára Brüsszel és az azt uraló elitek alapvető kudarca abból fakad, hogy eltávolodtak a keresztény alaptól egy olyan Európa projektjében, mely a multikulturalizmust, a nyitott társadalmat hasznosítja és mely a poszt-nemzeti jövőt keresi („amelyben a nemzeti identitás és büszkeség elavult fogalmak”). De a nagy vita a demokrácia jellegével kapcsolatos. Gondosan körberajzolja a demokráciát, egy kizárólag etnikai és vallási értelmezésben horgonyozva azt le. Számára az az autentikus forma, melyet ő illiberális keresztény demokráciának nevez, mely a keresztény kultúrát helyezi mindenek felett, szembehelyezkedik a bevándorlással és a hagyományos család áll a középpontjában. Mintha egy ostrom alatt álló várról beszélne, de ugyanakkor egy spirituális és civilizációs újjászületés előőrsének állítja be magát: „30 évvel ezelőtt azt hittük, hogy Európa a jövőnk. Ma úgy hisszük, hogy mi vagyunk Európa jövője”.

Némiképpen visszatérünk a 90-es évek elejei alapvitákhoz, amikor sokan a demokratizálás kudarcától féltek. Az akkori diagnózisok többsége a volt Jugoszlávia „balkanizálódásának” jegyében született. Az elmozdulás, a tektonikai átalakulások, a néha túlzott sokszínűség, a kapcsolatok meggyengülése, az opciók pluralizmusa elidegenítő valóságokká válhatnak, a politikai térnek a primer identitások jegyében zajló újratörzsiesítéséhez készítve elő a terepet. „A törzs, az elsődleges kapcsolatok és érzelmek újbóli megerősödése következik. (…) régebbi nemzeti és vallási kapcsolatok kerülnek felszínre. Tekintettel arra, hogy az embereknek nem nagyon van mibe kapaszkodniuk, olyan próféták prédájául esnek, akik másokkal szembeni gyűlölettel töltik meg őket”, mondta Ralf Dahrendorf egy 1990. novemberi konferencián. A közelmúltban is valami hasonló történt. A 2008-as nagy válság, de a későbbi menekültválság is traumatikus események voltak. Ezek a Közép-Európa térségében példátlan intenzitásúvá vált etnocentrikus populizmus és illiberális mozgalmak felerősödésének a katalizátorai.

Orbán beszéde még rámutat valamire. Steve Bannonhoz hasonlóan ő is lehetőségnek látja a jövő évi európai parlamenti választást arra, hogy véget vessenek a 68-as nemzedék örökségének, az ő Európa-típusuknak, a nyitott, kozmopolita, toleráns, befogadó Európa-típusnak. Valójában egy olyan szellem recessziójának és talán éppenséggel a legyőzésének vagyunk a tanúi, mely a 90-es évek elején a Mitteleuropa gondolattal azonosult és annak megtestesítőjének tűnt – Václav Havelről van szó. Ő már akkor előrelátta azokat a kisiklásokat, melyek felé Orbán ma Közép-Európát taszítja. Érdemes elgondolkodni két gondolaton, melyeket Havel az átmenet hajnalán vetett fel egy Adam Michnikkel folytatott beszélgetésben: „sok idő fog eltelni, mire létre tudunk hozni egy olyan civil társadalmat, mely tiszteletben tartja a kollektív én minden komponensét, egy olyan társadalmat, mely értékeli a nemzetiséget, de nem emeli más nemzetiségek fölé és nem használja egy ideológia vagy egy államszervezési elv alapjaként”. Ugyanakkor figyelmeztetett azokra a veszélyekre, melyekkel a vallásnak a politikába való belekeverése jár: „egy vallási elvekre alapított állam már természetéből fakadóan is intoleráns, mert egyetlen dimenzióra redukálja az egyént, korlátok közé szorítja és manipulálja őt. Egy vallási elvekre alapozott állam ugyanolyan veszélyes, mint egy nacionalista elveken alapuló”.

Az Orbán elképzelése által elcsábítottaknak egy másik aspektuson is el kellene gondolkodniuk. Nem tehetik meg, hogy nem látják, hogy hiányzik bármiféle minimális utalás a jogállamiságra, a checks-and-balances mechanizmusaira, azoknak az átláthatósági és ellenőrzési intézményeknek a függetlenségére, melyek feladata a hatalom és a többség túlkapásainak korlátozása, megvédve a pluralizmus terét, az egyén, az alternatív hangok és a bármiféle kisebbségek szabadságait. Mindezek elválaszthatatlanok a liberális demokrácia fogalmától, ezek a Nyugat örökségének részei. Bele vannak írva a NATO szerződésébe és az Európai Unió alapértékei.

Octavian Manea

revista22.ro,/eurocom.wordpress.com

Eredeti cikk: Bătălia Europei Centrale: între Orbán și Havel

• < Előző
• Következő >